Reményik Sándor: Mene Tekel

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.

A kéz vagyok; a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
És nem látni, csak kinyúló karom,
Végigfutni a fekete falon
És róni lángbetűt,
Vagy fehér falra fekete betűt,
Mindegy,
Csak lássa jól,
Akinek szól.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Szeretne, haj sok kéz lecsapni rája,
De akkor eltűnök
S elhitetem, hogy csak káprázat voltam,
Önnön szívök tükrözött borzadálya,
Csak a rossz lelkiismeret.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
Nem vagyok költő s nem vagyok lovag,
Egy láthatatlan penna vagyok csak,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.

És nekem nincs nevem,
Ahogy nincs a villámnak, a viharnak,
A halálnak
És nincs a viperának sem.

Nem név akarok lenni, – fogalom,
S csak a szívekben égni,
Mint üszkös seb,
Mint el nem múló tüzes fájdalom.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
S valamit mindenkinek írok én,
A csüggedőnek azt írom: Remény!
A kétkedőnek az írom: Kitartás!
A könnyelműnek azt írom: Vigyázat!
Az árulónak én, hogy arca égjen,
Azt írom: Szégyen!

S egy szót a zsarnokok falára is,
A hatalom falára,
Egy szót, amely nem hosszú,
Egy szót csupán: Bosszú!

1919. szeptember 8.

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919