Bodor Aladár: Kórus
Megtaposott, könnytől és vértől részeg
Maradék földünk, üszkös, kihűlt fészek,
Akin gunnyasztunk kicsapzott rossz lázban,
Messzi a magyar télben s éjtszakában, –
Te sötét, mély föld, nem érzed-e meg:
Mint néznek rád rémült magyar szemek?
Forogj, vén föld! A tágult szem igéz,
Az ősi titkú magyar földbe néz,
Megváltót vár e nép, mert jönni kell,
A földet dobbantjuk, hogy küldje fel,
Most szülje, most, mert teljesül időnk,
A végzet ajka nyílik, szíve döng.
Föld, föld, magyar föld, most, most add a hősi,
A tárt szeműt, megbuzdító erőst,
A rettentő, a fölszakadó lávát,
Ki bosszúállást hoz hadak útján át,
Kinek kard nő a vén hun legelőből.
Ki szívét nekünk kiszakítja tőből.
Hősi, férfi-magzatot, kin ül a végzet,
Ki gyújtsa föl a Főnixmadár-fészket,
Ki kibomló istenostorként csattan,
Ki testvérein úr lesz, irgalmatlan,
Mosolytalan s gőgös szemébe zárva
A mi fajunk gyászpompás árvasága.
Föld, vajúdó, hörgő, csukott szemű,
Vérünktől és könnyünktől keserű,
Kit ingadozni érez szédült lábunk,
Belédfogózunk, mélységedbe vájunk,
Átkos-imádás kórusban térdelünk:
Nem volt elég a harc! Hőst, hőst nekünk!