Vargha Gyula: Kálvária-járás
Hazám, hosszú kálvárián
Visz fel a Golgotára utad;
A sok bitang, ripők, zsivány
Örül, ha rajtad egyet rúghat.
Torkuk egészen elrekedt,
Tajtékzó ajkuk szinte kékül,
Azért a vad „Feszítsd meg”-et
Üvöltik egyre, szünet nélkül.
A merre gyász-utad halad,
Korbáccsal a pribékhad ott áll,
S lesújt rád, a kereszt alatt
Ha néha tán megtántorodnál.
Halálsápadt arcod felett
Piros lángot vet a gyalázat;
De kötve két erős kezed,
Sajgó szíved hiába lázad.
Egy-egy villám cikázik át,
Aztán az árny a fényt kioltja,
Keserved hasztalan kiált
Az elsötétült égi boltra.
Hiába! Elvégeztetett.
Rövid az út már a bitóig;
De, kik lesik már vesztedet,
Ne örvendezzenek bakóid.
Előtted az Isten fia
Mint bíztató remény világol;
Meg kelle szintén halnia,
Hogy feltámadjon a halálból.