Szép Ernő: Istenem, Gyóni Géza…

Ő oszttatott be szegény, a vad világháború magyar dalosának. Ő kántálta végig; akár a törökvilág rongyos katonadeákja; a beöltöztetett magyarok útját; Uzsoktól Krasznojarszkig.
    Azt az átkozott Hadak Útját, amelyen végig minden kiesett csepp vérrel egy falat földet veszítettünk, minden rohammal egy falut, minden csatával egy várost, minden nagy magyar győzelemmel egy magyar vármegyét.
    Minden álom, minden szerelem, minden édes eszme nélkül való háború lantosának szánatott Ő, a baj, a keserűség, a testi-lelki gyötrelmek Jeremiásának.
    Csillagtalan sötétségben átkozódni, jajveszékelni, összeönteni a könnyeit a szenvedő testvérek könnyével.
    Ó, szegény Gyóni Géza elment a tavasz lombjaival fején, odaadta a katasztrófának az erős, fiatal életét, a szerelemre való szívét, a Mindenség elé nyitott lelkét, odaadta az egészségét, életét.
    Ő adta a legeslegtöbbet! Ő, aki verekedett és verset írt, aki éhezett és szomjazott, Ő, aki Szibéria rabja lett, Ő, aki beleőrült a fogság feneketlen kínjaiba és feneketlen végtelenségébe. Ezer esztendő legtragikusabb magyar katonája Ő.
    Nem tudja gondolatunk elgondolni, képzeletünk elképzelni, lelkünk befogadni azt a bibliai próbát, azt a millió magyar fiúkét, férfiakét, akiket Gyóni Géza sápadt arca képvisel.
    Komor, nagy vas-szobroknak képzelem őket, óriási sötét jegenyék erdejének, merengve vonuló gyászos felhőknek odafenn az Égben.
    Sóhajtok és megalázkodva hajtom le fejem Gyóni Géza emléke előtt, aki már nem halott, hanem álom, aki már nem tragédia, hanem legenda, aki több már, mint költő, mert Ő már költészet.

1937