Mansbarth Antal világi lelkész

Csákberény mintegy két óra járásnyira fekszik Székesfehérvártól római katolikus és református hitvallású lakosokkal. 1849-ben lelkészei voltak Mansbarth Antal plébános, szép, középtermetű szőke férfiú, a hittan és egyéb tudományokban, valamint a szépművészetekben kitűnő, a székesfehérvári egyházmegyének dísze, és Szikszay János református pap. E két férfiút szoros barátság, mondhatni testvéri szeretet kötötte össze. Mindkettő szeplőtelen jellem; hű, igaz hazafi, megtett mindent, amit hazája iránti kötelessége parancsolt; de semmi olyast, melyért büntetést érdemeltek volna, kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot s népeiket a hazaszeretetre oktatták, tanították, s hazafiúi kötelmeik teljesítésére buzdították.

    Jelen sorainkban Mansbarthról akarván megemlékezni, csakis róla fogunk szólani, de amit róla írunk, ugyanaz történ hű barátjával, Szikszay János református pappal is; együtt éltek, együtt haltak is meg.

    A győri és komáromi vesztett csaták után a Dunántúli vidéket osztrák katonaság lepvén el, megkezdődött a katonai uralom s vele az árulások és bosszúállások szomorú ideje.

    1849. évi július 11-én gyanútlanul kimentek a református lelkész szőlőjébe, honnan csak este felé tértek haza. Éppen fele úton voltak, midőn az őket kereső lovassággal találkoztak. A vezénylő tiszt nyájasan köszöntötte őket, s tudtokra adá, hogy a móri táborban egy katolikus katona haldoklik, s a halotti szentségekkel kíván élni, tehát öltözzék föl papi ruhájába Mansbarth, s ellátva magát a szentségekkel, menjen velök, ők csak fedezetre jöttek, hogy e viharos időben valami bántalma ne legyen.

    A jólelkű plébános távolról sem gyanítva, hogy a vitéz katonaság ily aljas fogás palástja alá bújva, csalja ki őt, gyanútlanul hazament, felvéve papi öltönyét, magához vette a haldoklók körüli eljáráshoz szükséges szentséget s helyet foglalt egy számára rendelt parasztkocsin s vágtatva hagyta el családi tűzhelyét, távolról sem sejtve, hogy nem fog több melegedni annak tüzénél.

    Mórig folyvást nyájas volt irányában a kísérő tiszt, s így gyanútlanul érkezett Mórra, s az urasági kastélyba szállíttatott. Azonban a beszállásolásnál már észrevette, hogy csapodába került, mert az ajtaja elé kettős fegyveres őr állíttatott. Rövid étkezés s pihenés után gr. Batthyány Kázmér lefoglalt batárján éjjel útnak indíttatott erős fedezet alatt, hova, merre? maga sem tudta s nem is sejtette. – Július 12-én reggeli 7–8 óra között ért a nagyigmándi református paplak udvarára, a vesztőhelyre.

    Fieba József életrajzában van megemlítve, hogy Susán tábornok három lelkészre és egy jegyzőre 50 – 50 botütést veretett a nagyigmándi református paplak udvarán. Mansbarth csak akkor borzadt el helyzetének iszonyúságától, midőn azon szobába kísérték, melyben a négy megkínzott vértanú szaggató kínok közt, rideg szalmán fetrengett. – A szó elhalt ajakán, a vér meghűlt ereiben, hideg borzongás futotta át egész testét, midőn látta, hogy mily iszonyú helyre hozták, nem is sejtve, hogy reá még tragikusabb sors vár.

    Megérkezése után csakhamar bizonyos élénk mozgalom volt észlelhető az udvaron és a haditörvényszék helyiségéül használt hátulsó szobában. Alig pár óra alatt a haditörvényszék együtt ült s Mansbarthot bekísérték és kihallgatták. A vádlók szinte ott voltak a szobában és szemeibe mondták, hogy az uralkodó ház letételét hirdette s a császári katonaság ellen izgatott. Hasztalan volt azon mentsége, hogy a magyar kormány rendeletére hirdette ki a függetlenségi nyilatkozatot. Hasztalan volt minden védekezés, mivel hat áruló állott szemben az ártatlan báránnyal, tehát a vérbíróság valónak vette a rút rágalmat, gonosz árulást. Az ítélet gyorsan meghozatott. Alig fél óra alatt megtörtént minden. Az ítéletet német nyelven olvasták föl előtte, melyből a vértanú csak ezen fatális szavakat értette: „Durch Pulver und Blei!” mivel ezt erősen hangsúlyozta a hadbíró.

    Csak néhány perc engedtetett neki, mialatt a szentségeket áhítatosan felvette s egész rezignációval végrendeletét megírta, melyet a jelen volt császári katonatisztek hitelesítettek. Az ítélet azután végrehajtatott a lelkészlak kertje végében. Három dördület, s a nemes szív, az igazi hazafi, a hű lelkipásztor holtan omlott a rideg porba.

    A szolgálaton kívül jelen volt katonák elérzékenyülve szemlélték e véres cselekményt, az összesereglett nép százai pedig, valláskülönbség nélkül, hangos zokogásban törtek ki s keserű könnyeket hullattak az elesett fölött. Gyásznapja volt ez Nagy-Igmándnak! – Sokan kételkedni fognak a következő sorok tartalmában, pedig való igaz, szemtanúk állítása után írtattak e sorok, a gyászosan elvérzett pap temetetlenül hagyatott késő estig, s júliusi meleg napon, díszes papi öltönyben, legyek és más férgek martalékául ott hevert a véres földön és csak késő este engedtetett meg, nagy kérelmére az akkori lelkes és hazafias érzelmű esperes-plébános Mester Istvánnak, hogy minden szertartás és harangszó nélkül földbe tétethesse.

    Így hullt el ő a jó, az igaz hazafi, az ártatlan a hazáért!

    Így halt meg Mansbarth Antal, a fáradhatatlan buzgalmú csákberényi plébános, férfikorának tavaszán, életének 27-ik évében. Keseregtek gyászos elhunyta fölött egy jó atya, egy gondos anya, kik benne öregségük gyámolát vesztették el; kesergett egy forrón szeretett nagybátyja, ki akkor jeles falusi lekész volt, később pedig a fehérvári káptalan egyik fődignitása; keseregtek rokonai, barátai, paptársai, kiket csak az vigasztalt, hogy paptársuk a magyar hazáért s a népek szabadságáért halt dicső halált, ekként bizonyítván be a katolikus pap rendületlen s mindenre kész hazafiságát.

    A vértanú teste a római katolikus temetőben tétetett örök nyugalomra; sírját a kegyelet díszes kőkereszttel jelölte meg, melye e felirat olvasható: „Mansbarth Antal római katolikus plébánosnak, ki 27 éves korában 1849. július 12-én meghalt.”

    Még csak azt említjük meg röviden, hogy őt és Szikszay János református paptársát Buder Endre jegyző, Hub István fővadász és Axman József kántor-tanító, csákberényi lakosok – tehát saját híveik – árulták el és vádolták az osztrák sereg parancsnokánál; azzal vádolván őket, hogy a dinasztia letétele mellett prédikáltak, a katonaság ellen izgatta s a népet fegyveres ellenállásra, vagyis a haza védelmére buzdították s ez elég volt, hogy a két jeles hazafi kegyetlen módon legyilkoltassék.

    Nyugodjanak békében a dicső vértanúk!