Szenczi Molnár Albert: XXXV. zsoltár

Könyörgése Dávidnak az megszabadításért

1 Pörölj Uram pörlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paisodat ragadd elő,
Én segedelmemre állj elő,
    Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el,
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegétlek.

2 Szégyenítsd meg Uram őket,
Kik kergetik életemet,
És az kik reám fenekednek,
Nagy szégyennel hátratérjenek.
    Mint az szél az könnyű polyvát,
Széjjel szórja az föld porát,
Így az nagy Isten angyala
Őket széllel futamtassa.

3 Ó útok legyen setétség,
És oly sikamló, mint az jég,
És az Isten angyala őket
Kergesse, rontsa meg fejöket,
    Mert nékem hálót vetettek,
És mél árkot készítettek,
Hogy életemben ok nélkül,
Megejtsenek kegyetlenül.

4 Engedjed, hogy az hitetlen
Essék veszélben véletlen,
És azon hálóban akadjon,
Kit nékem vetött, hogy megfogjon.
    Essék bé azon árokban,
Kit nékem ásott utamban,
És örvendez az én lelkem
Az Úrban, ki megtart engem.

5 Minden én tetemem mondja:
Hozzád hasonló ki volna
Uram, ki az szegént megtartod,
Az erősbtől megszabadítod?
    Az nyomorult szűkölködőt
Az kóborlótól megmentöd.
Hamis tanok föltámadnak,
És sok gonoszt reám fognak.

6 Az jóért ők gonoszt adnak,
Hogy lelkemtől megfosszanak,
Noha midőn megbetegültek,
Zsákban öltöztem őéröttek.
    Ő ínségeken böjtöltem,
És érettetek könyörgöttem,
Mint atyámfiát úgy szántam,
Gyakorta hozzájok jártam.

7 Gyászban jártam lehorgadva,
Mint ki az anyját siratja.
De ők szomorú esetemen
Örülnek, és gyűlnek seregben.
    Hát megöl az gonosz népek
Engemet szörnyen nevetnek,
Ártatlan lévén nem szánnak,
Sőt csúfolnak és szaggatnak.

8 Az képmutató galibák,
Fogokat rám csikorgatják,
És rajtam nagy csúfságot űznek,
Kik csak zabálódást keresnek.
    Uram, míg nézed ezeket?
Jövel tarts meg én lelkemet,
Egyedül voltom tekéntsd meg,
Ez oroszlánoktól ments meg.

9 Dicsérlek téged szüntelen
Nagy sűrű gyülekezetben,
És nagy roppant sereg nép előtt
Téged dicsérlek minden fölött.
    Ne engedd, hogy örüljenek,
Az kik ok nélkül gyűlölnek,
Ellenségimet fordítsd el,
Ne hunyorgassanak szemmel.

10 Mert nem szólnak békességre,
De álnok szívek néz erre,
Hogy ők azokat háborgassák,
Kik békével ez földet lakják.
    Az hitlen népek soksága
Száját szörnyen reám tátja,
Kiáltnak rajtam ha-ha-hát,
Mondván: szemünk jó dolgot lát.

11 Úr Isten látod ezeket,
Fedd meg vakmerőségeket,
Kezed szájokra ne eressze,
És tőlem, Uram ne lágy messze,
    Serkenj föl, Uram és kelj fel,
És ments meg ítéleteddel,
Ügyemnek jóvoltát lássák
Ellenségim, noha bánják.

12 Ítélj meg igazságodban,
Ne nevessenek meg vígan,
És ne mondják nagy hahotával:
Bényeltük őtet éh torkunkval.
    Mind megszégyeníttessenek,
Kik örülnek ínségemnek,
Öltözzenek gyalázatban
Ellenem kevély voltokban.

13 És azok énekeljenek,
Kik igazságnak örülnek
Mondván: hála legyen az Úrnak,
Ki nyugalmat ád szolgájának.
    Én nyelvem igazságodat
Hirdeti nagy jóvoltodat,
És dicséretedet híven
Éneklem minden időben.