Dr. Nyárády Mihály: A Rétköz régi halászata [III. rész]

Délelőtt, amikor a víz gőzölni kezdett, a tó tisztás részén csapatban elindultak a halak a víz tetején. Majd mindegyiküknek kilátszott a háta. Ekkor a halászok a hajókon, a nádszélen körülmentek. Amikor a baingcsapatot megpillantották, egymásnak intettek 15–20 méter távolságot tartva, a csapat közelébe férkőztek. Közben ügyeltek arra is, hogy a halak együtt a kifeszített háló felé tartsanak. Alkalmas időben éktelen kiáltozásban, ordítozásban törtek ki. A vizet az evezőkkel tőlük telhetőleg csapdosták. A baingcsapat ekkor, mint a habverés nekiment a hálónak. A kisebbje csak átbújt rajta, de a nagyja rabbá lelt. Sokszor majdnem minden szemében volt egy-egy hal. Ezek aztán tolták a hálót. Az engedett is a nyomásnak. De néha még a karók egyike-másika is:

    Volt aztán dolguk a halászoknak. Hajóról egyenként kellett a halakat a szemekből kiszedniök. Egy-egy alkalommal 15–20 mázsa hal esett így zsákmányul!26

    Nagyszemű ellenzővel csukát is fogtak. Ennek szerszáma a fentebb mondott eszköz, kellékei: egy ladik és nehány rúd voltak.

    E fogási módot egy-egy mélyebb vízben levő bokornád meghajtásával kapcsolták össze. Ezek mélyvíz felőli oldalán az ellenzőt kifeszítették. Aztán a ladikkal az ellenkező oldalra mentek. Itt a nádat, a rudakkal megverték. A zajra a csukák a mélyvíz felé menekültek. Így az útjukat álló ellenző szemjeibe fúródtak. Vergődés közben kopoltyújokkal azok fonalain fenn is akadtak.

    A kerítő halászat szerszáma a gyalom volt. Legfontosabb járulékos szerszáma pedig a két hajó.

    A gyalom e vidéknek régóta használt halfogó szerszáma. Már az 1772. évben készült urbáriumban is említés van róla. (Beszterec. Kék.) A XIX. század közepén Tóth János, kéki földbirtokos Sárospatakon vette az anyagát, de Kéken készíttette el.

    A hígvizen használt gyalom kb. 1/3-a volt a jegen használatosnak. Így szárnyai és kötelei egyformán 20 öl hosszúságúak voltak. Halatfogó hátsó része, a seggi azonban már egy öl hosszúság. A hátulján két oldalról, mint két pofa lógott a szepje. Ezekbe a halakból ugyanannyi fért, mint a gyalom hátuljába.

    A Herman Ottó sokszor említett könyvében apacsanak mondott gyalomrészt hámfának nevezték. Két ina közül azonban a felüljárónak a felin, az aluljárónak pedig az alin nevet adták nálunk. A felint a víz színéig emelő gyékénydarabokat paláknak mondták.

    Az alint nem igen terhelték meg. Legfeljebb egy-két tégladarabbal. A vastag kötél, különösen vizes állapotban, eléggé leült. Nem is volt szabad túlnehéznek lennie, mert így a felért felszedte volna. Ugyanis volt róla mit hányni a kötésnél.

    A gyalommal való halászat helyét tanyának mondták. Ez azonban hígvízen csak egyetlen egy lehetett. A legtapasztaltabb halászok szerint nálunk ugyanis csak a kisebb tisztásokon volt érdemes gyalmolni. Ilyeneken is csak abban az esetben, ha partjuk mentén a halak megbúvására nádak, vagy gazos hely nem akadt. Ezeket néha ki is irtották.

    Ha a víz nem volt tiszta, nappal is gyalmoltak. Egyébként inkább éjjel, holdvilágnál próbálkoztak a háló húzásával.

    A gyalomoláshoz 6 ember kellett. Ezeket a két csolnakhoz, kétfelé osztották. Minden embernek ki volt adva a dolga. Egy-egy csolnakban 2–2 evezős és 1–1 kötéltartó volt.

    A gyalom a két hajóban egyformán oszlott el. A hajókkal együtt haladtak a kezdés helyéig. Itt egyszerre tették ki a gyalmot. (Nem nagy teher volt.) Ilyenkor a gyalom hátulja volt alól. Aztán a két hajóval egyszerre indultak el. Két oldalról oly hosszúságú kötelet engedtek a gyalomszárnyakhoz, hogy a hámfákat a hajó ne sértse. A hámfák alsó végeinek a sarat kellett kotorniok. A felső végüknek ugyanakkor a vízszínen kellett járniok. Az inak így rendesen haladtak. Ilyen formán egy kört fogtak fel. A két hajónak megközelítőleg egyforma távolságban kellett haladniok az indulás helyétől. Az evezősök evezés közben lapátokkal a kör belső részén csapkodták a vizet. Így a halakat középre riasztották. Amikor a hajók összeértek, a kötéltartók hámfájukkal magukhoz fejték. Aztán ezeket hajójukon keresztülfektették. Ekkor már 1–1 evezős is segítségükre sietett. Így saját hámfájukra együtt fejték saját gyalomszárnyukat. Amikor azonban a halat megpillantották, a két alint összefogták. A legerősebb közülök egy favillát kapott kezébe. Az alinakon keresztül állott. Villája két ágával a sárhoz szorította őket. A többi pedig egyenletesen fejte az inakat a villa ágai közt. Amikor a szephez értek, a halak akkorra a gyalom hátuljába csúsztak. És ekkor már valamennyi halász mellettük termett. A gyalomból a halakat a hajóba borították.

    Az éjjeli szigonyozás: Szerszáma a 7–8 ágú szigony volt. Nagy halra, különösen harcsára mentek vele. Kelléke egy hajó és nehány kéve tűzre való nád volt.

    Rendes viszonyok mellett éjjel, tűzvilágnál hajóból űzték a halászat ezen módját. Különösen nagypéntek táján. Előtte azonban, még nappal kikémlelték a halászat helyét.

    Három halász kellett hozzá: egy szigonyos, egy világító és egy evezős.

    A hajónak nagynak kellett. Ebben tűzrevalót is el kellett helyezni. Ezt rendszerint a hátuljában fektették le.

    Amikor helyhez érkeztek, a szigonyos a hajó orrában, a világító pedig hátul, a nád mellett állott fel. Utóbbi aztán egy marokra való nádat meggyújtott. Amíg szükség volt rá, így is égette. Ha csöndes volt az idő, a szigonyos a víz fenekére is leláthatott és szigonyával a harcsát a kisemelt helyen így megdöfhette. Ha szerencse követte, a szigonynyelet szépen fejhette felfelé. A harcsát az evező segítségével a hajóba is emelhette. Esetleg a világító is hozzájuk sietett. Volt azonban olyan eset, amikor a szigony, vagy a nyele eltört. Ilyenkor pár nap múlva találtak a hal oszlásnak indult tetemére.

    A mezőgazdaság szerszámával is halásztak, így menyhalat burgonyaszedő kaskával is fogtak.

    A kaskát a menyhal tartózkodási helye, egy, a part vízalatti részébe fúrt lyuk elé tartották. Az innen kiűzött hal a kaskában bizonyosan megmaradt, foglyul esett.

    Embert el nem lepő mély állóvizen, szerszám nélkül is halásztak, így menyhalat puszta kézzel is fogtak. Ha e halat már ismert, szűk fészkében meglephették, kopóttyánál fogva is rabbá tehették.

    A hidegvízi szigonyos halászat szerszáma a 3–8 ágú szigony, járuléka pedig a hajó volt.

    Ezen szerszámokkal a korán ivódó, így önkívületbe eső halakat pusztították a halászok.

    Melegebb vízben is halásztak szigonnyal. Ennek szerszáma 3–8 ágú szigony volt. Nagy melegben, a csekély vízben bódulatba eső halakat fogták ezen szerszámmal. A halak a káka közé dugták a fejüket, a hozzá belábaló halász szigonyával vaktába szúrt a mozgó vízinövény aljába. Ha a szerszám széles volt, egy szúrásra két halat is felnyársalt.

    A tapogató halászat: szerszáma a tapogató volt. Hasonlított az ecser-vidékihez, melyet Herman Ottó mutatott be. Csupán abban különbözött tőle, hogy alja közelében is volt egy fonás rajta.

    A halász a vízben a tapogatót óvatosan lépkedve, előre nyújtott karral vitte előre. Ha vízbe nyomta s a szerszám oldala koppant, úgy bizonyos lehetett afelől, hogy valami alá karült. Ilyenkor a halász a tapogatóba vizsgaszemmel belenézett. Ha aztán a remélt halat megpillantotta, az állását már nem kémlelete. Őt magát sem tapogatta. Csak megkavarta a vizet a szerszámban. Így a halakat kétségbe ejtette, vagy megbódította. Azután nyúlt a tehetetlen hal után s dugta kopóttyába az ujját. A potyka rendszerint orrát vízfenéknek fordítva várta be sorsát.

    A tapogató nevében azt a mozzanatot érezzük megörökítve, mikor az óvatosan lépkedő halász, ezzel a szerszámmal, mint a kezeit meghosszabbító tárggyal, a vízfeneket érintgetve, akár a vak, úgy halad előre.

    Nádvágóval hideg vízben szintén halásztak. Ennek szerszáma: a nádvágó, kelléke pedig a nádpalló volt. A cseret szélén, vagy a szakadásában korán ivódó halakig a nádat megtördelték. Ezekre, hosszúban nádkévéket fektetgettek. Amikor a halak közelébe jutottak, négy-öt kévét még a víz szélén keresztben fektettek. Erre letérdeltek. S innen a közelükbe jutó, önkívületben levő halakat a nádvágóval magukhoz kapkodták.

    Csíkot burgonyaszedő kaskával is fogtak. Ezt az erősen megfogyott vizű zsombékosokban használták.

    A csíkok a zsombékok aljában húzódtak meg. Legelőbb a szemfüles gémek vették észre őket. Egy-egy zsombékra leszálltak. Ki8tartóan a vízbe lestek. Ha egyet-egyet elcsíptek belőlük, a zsombékra felvették, s itt el is fogyasztották. A jószemű halász ezt mihamar észrevette. A zsombékon a gém helyére sietett. Természetesen nem üres kézzel. Egy burgonyaszedő kaskát vitt a hátán. Leszállt a vízbe. Kaskáját belemerítette. Így a zsombék felé tolta, aztán felemelte és megrázta. A bennmaradt csíkokat a zsákba töltötte.

    A sekély, felmelegedett állóvízben puszta kézzel is fogtak halat.

    Az oxigén hiánya legelőbb a csekély vizű zsombékosokban vált érezhetővé. A halak kisebb-nagyobb bódulatba estek. Ez verőfényes időben volt legérezhetőbb. A halak ilyenkor a zsombékok árnyékos oldalára húzódtak. Ha valaki a vízbe szállt, s feléjük közeledett, arra se nagyon figyeltek. Az ember azon igyekezett, hogy hátulról közelítse, s fogja meg a halat. Ha ugyanis feje felől nyúlt hozzá, kicsúszott a kezei közül. A farka felől érkezve, jobb kézzel a hal fejetetejét markolta meg. Balkézzel a derekát nyomta le. Aztán jobb mutatóujját a hal jobb kopóttyába, jobb hüvelykujját a baloldaliba tolta. Végre balkezét a hal hasa alá fordította. Különösebben kellett vigyáznia a tat fogásánál, ugyanis rövidebb volt a nyakatája más halakénál. A haja is más, síkosabb volt, mint a többié. Ha nagy volt a hal, kézzel-lábbal birkózni kellett vele. Hogyha a hal nagyon el volt gyengülve, akkor, de csakis akkor, a kéz érintését, sőt a simogatását is állotta.

    A cseret kevés, hűs vizébe húzódó hal mindig szilándor (szilaj) volt. Nem is várta be a jobb- és balkéz szabályszerűnek tartott fogásait. A hal szerencsétlenségére azonban kicsi volt a küzdőtér. A hal a nádtorsokhoz szorult, s itt – úgy, ahogy – foglyul is esett.

    A hal fogása szerszámmal a kisterjedelmű, nem gazos állóvízben különböző módon történt.

    Aszályos években, amikor a vizek olyannyira megfogyatkoztak, hogy e vidék sártengernek látszott, a potykák egy-egy malomkőnagyságú helyen farkukkal kiverték a sarat. Így a talaj szilárdabb részéig lehatoltak. A halász a tapogatóval ment utánuk. Volt idő, hogy egy borításnál a szerszám halakon állt, s a száján 25–30 darabot vettek ki belőle27.

    Halat a csordahajtó ergén puszta kézzel is fogtak. A marhákat egy-egy csekély helyen áthajtották. A felzavarodott vízből a megszédült halakat kiszedték. Ezt akarattal csak a pásztoruk tehette meg. Az is csak a legeltetés helyén. Neki is jajkeserves lett volna a helyzete, ha a szándékosság meglátszott volna rajta. A jószágukat féltő gazdák a csontját is összetörték volna28.

    A sarat egyébként a vízben lapáttal is felkavarták. A zavaros vízben megbódult halakat kaskával kihalászták.

    A felzavart vízből felbukkanó nagy halnak karóval, esetleg bottal a kopóttyára ráütöttek. A megbódított halat többen megragadták, partra cipelték, majd a felkavart vízből felbukkanó nagy halba vágták. Így a partra húzták.

    Egyébként a vizet kézzel-lábbal is felzavarták. A halak háttal, hassal feladták magukat. Így kézzel is megkaphatták őket.

    A csíkok a víz fogyása után a sárban is megmaradtak. Sokszor az értük belábaló róka, vagy a felettük röpködő varjú tette rájuk figyelmessé az embert. Ez kaskával s bakóval belábolt utánuk. Itt a kaskát addig tolta maga előtt, míg az híg sárral meg nem telt. Ezután a kaskát vízre vitte. Ott addig merítgette, míg belőle a sár ki nem folyt. A tisztán maradt csíkokat aztán a bakójába öntötte.

    Amikor a csík az öregedő sárban már le is vackolt, a szerencsés ember, aki ráakadt, puszta kézzel is felszedhette.

     

    Halfogás a szárazföldön

     

    Amikor a tavak az aszályos időjárás következtében kiapadtak, akkor vált lehetségessé az eke utáni fogás, éspedig a tisztásokon. Fönt már szikkadt volt a föld, olyannyira, hogy a lovak már nem dűltek bele. Ilyenkor ekét akasztottak utánuk. Ez a szerszám bőségesen forgatta fel a halakat: tatokat, kárászokat. Néha még csukák is vetődtek így fel. Amik a víz pusztulását, szárnyasok, négylábúak és az ezeknél sokkal nagyobb ellenség, az ember figyelmét eltemetkezve, mindeddig elkerülték.

    Amikor a romlásnak indult vízben a halaknak már tűrhetetlen volt, hűvös időben, szárazon sok útnak eredt belőlük valamelyik közelben ösztönösen megérzett jobbvizű helyre. Legkülönösebben a potykák. Ezek hosszabb úton és nagyobb akadályon is átlökdösték magukat. Útjuk közben az ember puszta kézzel szedte össze őket.                                       

     

    /1/ Így a Sexti András, Szabolcs vármegye egykori hites indzsenérje által, az 1793–1802 évek között készített topographica mappán is.

    /2/ Nem számítható ide pl. a jéketájéki magasabb ártér.

    /3/ Pl. a kemecsei Mága és Zsadány, a kéki Csengő, a demecseri Rókakút laposa.

    /4/ Így már Oláh Miklós is, a XVI. században (L. Szamotánál). Legyen szabad itt röviden szólnunk e tájnevek eredetéről. Újabban különféle módon iparkodnak megmagyarázni. Származtatják a nyír (mocsár) és a nyírfa szavakból. Nézetünk szerint a nyír szó itt csak vizes helyet jelentett. Ez pedig mocsár, ér vagy akár folyó is lehetett. Aki a Nyírség viszonyaival ismerős, annál e vidék nevéhez nem valami mocsárnak vagy fának, hanem minden bizonnyal fentes földnek a képe kapcsolódik. Itt sohasem a víz volt a fontosabb, hanem az, amit az befoglalt: a táj nagyobb része, a Nyír Köz: a föld. De még a vizes helyek túltengése esetén is csak az lett volna. A Rétköz név is csak erre mutat. A tájnév tehát a Nyírköz-tér megcsonkulása útján állt elő.

    /5/ Pl. Dombrádról – a tagosítási iratok egyike szerint Gégény felé jártak a Nyírségbe. Ibrányban, azok másikában, árterületről és a Nyírségen fekvő fennsíki földekről esett szó. A nyíregyházi királyi törvényszék irattára.

    /6/ Írásban Rétköznek mondta Havas Sándor (1882.), Kiss Lajos (1922., 1929.). Utóbbi író 1929-ben érdekes leírást adott vidékünk földműveléséről. Rétoldal volt a neve Hajnal Mihálynál, Kék és Beszterce községek egykori jegyzőjénél. (1864. az irat a Pesti Frigyes-féle m. nemz. múzeumi kéziratok közt található.) Érdekessége miatt megemlítjük, hogy az olasz Paleocapának, gr. Széchenyi István vízmentesítési tanácsadójának egyik térképén a Nagyláp nevet találjuk e vidék térrajza alatt.

    /7/ Zabolátlan = gátnélküli.

    /8/ Folyás az érnél nagyobb folyóvíz. Az ér lehetett ásott is. Így volt Halászban egy Ásottér nevű folyóvíz is.

    /9/ Tóka = kisebb tó. Rét = vízi növényekkel benőtt terület. A nádas hely is hozzászámítódhatott. Ilyenkor utóbbiról, mint nádló rétről beszéltek. A rétnél nem volt fontos, hogy vizes vagy száraz volt-e? Azt sem tartották lényegesnek, hogy kaszálták-e, vagy legeltették? Sőt még azt sem, hogy egyáltalán vették-e hasznát? A nádas helyet, mint később látni fogjuk, más néven is emlegették. A mai szakirodalomban a vízinövényekkel borított tónak már láp a neve. Paleocapa Nagyláp vidéknevében sem lehetett más az értelme. Nagylápot ugyanis csak Ibrányban, vagy Dombrádon találhatott volna. Ezek közül pedig egyiknek sem volt olyan nagy terjedelme, vagy jelentősége, hogy róla ezt a mi meglehetősen nagy vidékünket elnevezhették volna. A láp is egészen mást jelentett a Rétköz lakóinál. (Erről később még beszélünk). a Nagyláp név csak idegen embertől származhatott. Rétközi lakos – ha már valami új nevet akart volna neki találni – csak Nagyrétnek mondta volna.

    /10/ Tagosítási iratok.

    /11/ Táncszavuk is lett: Happáré! Ha nincs kenyér, van málé. (Málé = tengerilisztből készített pogácsa.)

    /12/ Megemlítjük itt, hogy a nép az üres kagylót is csak halhéjnak mondta. A nád régimódi halhéjbavaló rakása is ezzel függ össze. 100 szögletes kéve nádat együtt téglaalakú alapra rakva, egy nyitott kagylóhoz hasonlított.

    /13/ = hínár.

    /14/ Itt helyénvaló, hogy már a lápról beszéljünk. Herman Ottó két fejezetben is szólt róla. (Pákásztanya. A csíkász. A Magyar Halászast Könyve I. 473. és 483. l.) A láp, ez a mesés hírű hely, elhalt és élő vízinövények tószínen libegő, kéregszerű vastag szövevénye volt. A jelentékenyebb lápok teremtésében maga az ember is részt vett. Erről az ibrányi úrbéri per során a következőket mondották: „…A nád, gyékény s egyéb vízinövények… gyökerei és hullái a’ szelek által az árvizek színén összehajtatván, két vagy három lábnyi bozótnak fonódnak össze, s egy hajlékony, ingoványos kéregformát képeznek, melyen keresztül a nád és a gyékény felnő… E vízből felnyúló… szálak millióinak, (mint)… cölöpöknek alapján… tartja fenn a láp magát… Ezen szálak télen át… befagyáskor levágatnak, hogy a kéreg hézagjai beteljenek, a kéreg vastaggá, s a gyökerek összeállása merőbbé tétessék… Legalább 5 éven keresztül bekövetkező 5 télen szükséges azt folytatni, hogy így megszilárdulván, nyáron a kaszálókat megbírja…” Ámde a lápot egy helyben tartó, tófenékről nőtt növényeket a vihar elszaggathatta. Ilyenkor a „szelek” a lápot a vizek tetején más helyre, más határba (is) áthajtották.” „…Ez (volt) a bolygó láp…” Az ember lápkészítő munkája csöppet sem volt felesleges. Száraz időjárás esetén a lápok a vízzel együtt leszálltak. Ilyenkor a belőlük „…lenyúl gyökerek a földhöz (is) köt(hették)…” Így el is veszhettek. Ezek voltak az elült lápok. Tudott dolog volt, hogy „…a fenékre szállást megakadályozni nem lehet…” Úgy megint kezdődhetett a teremtés munkája. A lápot gondozni is kellett. Hivatkozott perben arról is szó volt, hogy égették. De azt is mondták, hogy ilyenkor csupán a gyökerekből kinőtt szálak, égtek el. A gyökerek a víz miatt nem éghettek meg, különben tavasszal nem zöldülhettek volna ki. (A mese birodalmába kell tehát utalnunk az olyan lápégetést, mint amilyenről Kuthy Lajos Hazai rejtelmek c. könyvében Besztercéről írt.) Az elhanyagolt láp pár év alatt „… haszontalan lápkutas cseretté aljasodott…” Kéken a víz kevesebbedésével egészen eltűnt lápok helyeit tovább is lápoknak nevezték. Az ilyen helyeken vizes időben található iszapos mélységeket pedig lápkutaknak mondták. (Ezekről a csekély állóvíz halászatánál még bővebben beszélünk.) Ha így tisztában vagyunk a dologgal, már beszélhetünk a lápi csíkfogásról is. Herman Ottó lápi csíkászatával kapcsolatban. Nem minden láp volt alkalmas a halfogásra. Amelyik alkalmas volt, azt a benne fogott halról nevezték el. Így volt Halasláp Besztercen és Csíkosláp Kéken. A láp a tavak tisztásai szélén, a nádas helyek mellett jött létre. A nád pedig legfeljebb öles vízből jött ki. Így legalább nálunk nem „rejlett” alatta „feneketlen mélység…” Ha valahogy mégis rejlett volna, pl. a bolygó lápnál, az nem lett volna olyan elsőragú csíkázó hely, hogy egy halász elegendőnek találhatott volna rajta, egy kerek lápkút kellős közepén, egyetlen kis csíkkast, fenékkel felfordítva elhelyezni. A csík tudniillik elkóborol mélyebb helyekre is. De tanyát csak sekélyebb vizekben keres magának. Fogása csak az ilyen helyeken kecsegtethet eredménnyel. Nálunk így a csíkot csak a láp külső oldalán, a kisebb vizű helyeken keresték. Más színezete van a lápon téli időben űzött csíkászatnak. Ez lényegében megegyezik a jég hátán űzött halászattal. Nagyon helyesen tették, hogy ebben az időben a léket már csíkkasokkal rakták meg. Bár – szerény véleményünk szerint, – ilyenkor is eredményesebb lett volna a csíkfogás, ha a víz sekélyebb részére, esetleg már csak a jég alá, kissé kijjebb rakták volna a kasokat. Még csak egyet! Nálunk a csíkot helyhez nem szoktatták. (V. ö. Pákásztanya. Herman O. M. H. K. I. k. 473. l.) Nálunk keresték a tanyáját. Így valószínű, hogy egy helyben többet is fogtak belőle.          

    /15/ Cseret = nádas hely. Hogy a gyékényes hely nem tartozott ide, bizonyítják a beszterci földosztályozási jegyzőkönyv következő szavai: „A Bőve tó környéki cseret és gyékényes 4800–4800 □ öllel.” Egy kéki okiratból aztán a következőket olvashatjuk: „Malomszeg… Cseretes s közte sok hasznavehetetlen tér van.” Tehát más vízinövénnyel benőtt, vagy be nem nőtt területet sem neveztek cseretnek. Természetesen lehetett gazos is.  

    /16/ Halfarkas: itt a kárókatona, a hal legfélelmetesebb madárellensége. Budogány = búbos vöcsök.

    /17/ Hogy mennyire helyesen tették ezt a mi halászaink, az kitűnik Herman Ottó következő megállapításából: A tőponty meleg években már májusban kezdi az ívást, és júniusban folytatja. Hideg években júliusban is ívik. Ugyanígy a magyar ponty is.

    /18/ Újabb értesülésünk szerint egy régi halásznak: a kéki Farkas Jánosnak a sás volt az emlékeztetője. A potyka akkor ívódott, mikor az említett vízinövény a harmadik levelét tolta. Lakatos György szerint a csuka ívódása pedig olvadás idején ment végbe.

    /19/ Adataink a rétközi nagy tavak vidékéről valók, Kék, Beszterec, Demecser, részben Dombrád és Nyírbogdány községekből. Dombrádnak csak a Tiszán kívül eső részeiről, Nyírbogdánynak pedig csupán a henei területéről.

    /20/ M. H. K.: I. kötet, 307. l. és 208. l. 93. á.

    /21/ Dr. Melich János professzor úr szíves közlése.

    /22/ A hálófonalat a zsáknakvaló fonalból sodorták. Ebből két szálat – együtt – felgombolyítottak. Majd vizesen, a kézzel hajtott kerekes riszálóval összesodorták. (Ennek kivehető volt az orsója). Ezután a fonalat kiszárították s felgombolyították.

    /23/ Egy jó munkás egy nap alatt 2 versét is megkötött.

    /24/ Egy verse, kell gondozás, szárítás, foltozás mellett 3 évig használható maradt.

    /25/ L. 21. jegyzet.

    /26/ Friss értesülésem szerint a baingot egyszerű ellenzővel is fogták.

    /27/ Egyesek szerint így jöttek létre a feneketlennek hitt, rettegett iszapos lápkutak. Egyik kedves fiatal barátom: Mikecz Tibor szerint Kemecsén az volt a hit, hogy a kárász is csinálta volna e gödröket. Tapasztalt régi kéki halászok szerint azonban a kárásznak ilyen munkához sem a farka, sem az ereje nem elegendő.

    /28/ Itt említem meg, hogy hasonló esetekben, de más fogási módokkal – pl. a hal hajtásával – kapcsolatban is felesleges az ökrök (marhák) ezreiről beszélni. (Így Sztripszky Hiadornál, az Ethnographia 1904. évfolyamában, a 234., 235. lapokon. Í szabolcsi morotvák halászatából c. dolgozatában.) Fenti nyomós érvtől eltekintve, a Királytó körüli kis községekből: Kékről, Beszterecről és Vasmegyerről, – a halászat virágkorában – egyezer darab szarvasmarhát is alig-alig lehetett volna összehajtani. (Ebben a számban már a haszontalan tinó-binó marhák is bennfoglaltatnak!) Ezeket aztán az egyes községekben is több nyájban legeltették. A 3600 kat. holdnyi határral bíró, – de csak 2–300 jószággal rendelkező kékieknek pl. az egykori okiratok szerint volt tehéncsordásuk, ökörcsordásuk, borjúpásztoruk, és gulyásuk is. (A jószágtartást a víz nehezítette meg.) Ám ha a Rétköz más részeiből is, – esetleg még hatósági beavatkozással is, – sikerült volna a sok-sokezer marhát összeterelni… Mi történt volna?… Milyen öldöklés a sok-sok ismeretlen, megvadult állat között?… Különösen ha még riasztották volna is őket! Hogy a Király-tavát a nád szélesen övezte… A tó tisztása sem volt olyan nagy, hogy ott a marhák ezreivel lehetett volna operálni… A leírt háló zárószerkezete sem halász eszejárására, hanem fúró-faragó emberére vall… A fogásnál használt szerszám pedig, – ha előbb nem is, – a töméntelen fogott hallal való kihúzatása alkalmával tönkre is ment volna. Hogy tovább Királytó-nevű halászóhelyre Dombrád község közé eső kék-besztereci Király-tavát figyelembe vennünk. Az ezen vízen régtől fogva halászók pedig a Sztripsziky Hiador által leírt fogási módról még csak nem is hallottak. Hogy végül a morotva nálunk olyan helyet jelent, amely emberemlékezetet meghaladó időben a Tisza valóságos medre volt. Ilyen hely pedig az általa szóbakerített vidéken, Kemecsén és Nyírbogdányban, de még az inkább rétközi Kéken és Beszterecen sem volt. Mindezeket már csak azért mondtam el itt, hogy a néprajzzal foglalkozók, okulva a dolgon, a különben általam régi munkássága alapján nagyrabecsült író hibájába ne essek: Mindenkinek meg ne higyjenek.           

     

    ETHNOGRAPHIA – NÉPÉLET; A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata XLIX. évf. 1938. 1–2. szám 

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf