Féja Géza: A katolikus reformáció kora – XVII. század

A katolikus reformációt Pázmány Péter nevével szokták összekötni; a katolikus reformáció sikere szempontjából kétségtelenek is Pázmány személyiségének rendkívüli érdemei. De nem szabad megfeledkeznünk arról a lényeges változásról sem, mely a lelkekben ment végbe. A XVI. század a szellemi forradalom kora volt, tele előretörő merészséggel, a XVII. században azonban megtorpant ez a lendület, megindult a katolicizmus visszahódító hadjárata és a protestantizmus lezárása, rendszerezése. Közvetlenül e korszak beköszöntése előtt indul meg Dávid Ferenc pöre, s nemsokára a dévai vár börtönében lehunyja szemét a legnagyobb magyar vallási reformátor. Pöre folyamán olyanok fordulnak ellene, akik néhány esztendővel ezelőtt legbuzgóbb hívei voltak, s tragédiája után követői egymásután feladják mesterük merész tételeit: a magyar szellemi élet más csillag alá fordul.

    A lelkek nagy fordulatáról Veresmarti Mihály protestáns lelkész megtérésnek históriája tudósít leghívebben. Veresmarti „csuda fene ember” volt, s egy öregasszony sem végezhette tőle békében imáját a katolikus szentegyház előtt. De nemsokára éppen a katolikus misztikum, a legendák és a költői gazdagságú hagyományok fordítják meg a harcos prédikátor lelkét, mindaz, amit a forradalmi század megtagadott. Veresmarti Mátyusföldön lelkészkedik, csupa katolikus község fekszik körülötte, s Forgách Ferenc katolikus püspök nem tűri meg egyházmegyéjében a protestáns színfoltot: fogságba veti a nyakas prédikátort. A fogságban katolikus könyveket kap, olvasni kezdi őket és feltámad benne a tekintélytisztelet, a hosszú harcban kifáradt lélek menedéke. Luther és Kálvin az újítók elemi hatásával dolgoztak és hódítottak, de forradalmuk után újult erővel emelte fel fejét leghatalmasabb ellenfelük: az idők patináját viselő tekintély. A visszatérő tekintélytisztelet a kételkedések örvényét kavarja fel Veresmartiban, s úgy érzi, hogy rendszerre van szüksége: biztos belső hajlékra, melyből a tekintély száműzi a kételkedést és a lázongó keresést. Pázmány Péter észrevette a lelkeknek ezt a szükségérzetét és Kalauzában az „erős várat” fel is építette.

    A vallási vita, a „disputa” ingere elmúlt. A vitatkozó hév indulatai és lírai erői hátrálni kezdtek a rendszerépítés betűi előtt. Veresmarti már így támad elhagyott prédikátortársaira: „Reménységek ezeknek egyedül a disputáció. Disputációjuk pedig olyan mint a barmok vívása, csak azon vannak, hogy győzelmesek legyenek valamint valahogy készen is”. A disputáció tüze kihunyik Veresmartiban és régi beidegzettségek támadnak fel benne: a másfélezeréves mise, a pappá szentelés megkapó szertartása; még protestáns pap, de mikor a pöstyéni hévvizeknél üdül, a katolikus harangszó hallatára önkénytelenül a süvegéhez kap. S végül visszatér a katolikus egyház kebelébe és megtagadja a szentírás szabad vizsgálatának, tehát a vallási élménynek szabadságát: „A Szentírás próbakő nem lehet a község kezében”, s a katolikus „doktorok” tekintélyének csorbítatlanságára hivatkozik.

    A korfordulat Pázmányban testesül meg elsősorban. Pázmány vállalta az ellenforradalmi harcot éppenúgy, mint a tekintélyi rendszer új kidolgozását, de ritka bölcsességgel belátta minden emberi műnek, így saját művének is a határait, midőn az erdélyi fejedelemség, a protestáns magyar birodalom történelmi szüksége mellett foglalt állást. Egyúttal tiszta magyarsága mellett is hitet tett fölvilágosodottnak mondható magatartásával. Pázmány lelki ellenforradalma, katolikus visszahatása nem volt hajlandó magyar érdekeket csorbítani.

    A katolicizmus győzelmének irodalmi hatása egészen a XVIII. század végéig állandóan érezhető: a megjelenő könyvek nagy része vallásos és katolikus. A visszahódító katolicizmus harca és szellemi uralma mellett másik uralkodó színe ennek a kornak a sérelmeket szenvedett nemesség nemzeti ellenállása és küzdelemi: a kuruc agitáció, háború és költészet. Zrínyi Miklós hallatlan szellemi, katonai és politikai erőfeszítéssel „két pogány” között önálló magyarságot próbál szervezni; nemcsak eposzt teremt, hanem nemzeti és lelki önállóságra épülő magyar birodalmi gondolatot is. Zrínyi pályája, ha nem pusztul el idő előtt, nemzeti forradalomba torkollik, megnőtt egyéniségét ide kényszerítette volna a magyarságra nehezedő idegen nyugati nagyhatalom. A Zrínyi körül sereglő nemesség amúgy is vészesebb ellenséget látott a „nyugati” pogányban, mint a „keletiben”, s a bán halála után most már erre a nemességre csapott le a Bécs Zrínyi ellen készülő vihara. A bécsi kormány leleplezi Zrínyi Miklós „folytatóinak”, Zrínyi Péternek, Wesselényinek és Frangepánnak forradalmi készülődéseit, lesújt reájuk és híveikre. E nyomás egyszerre kipattantja a lelkekből a kurucságot, mely Zrínyi Miklós körül, Zrínyi nemzeti tudatának melegében fogant meg, növekedett és csak történelmi alkalomra volt szüksége, hogy nyílt manifesztációvá váljék. Évtizedeken keresztül kuruc izgalmak járják végig a nemzetet és táplálják az irodalmat. II. Rákóczi Ferenc e nemzeti küzdelmek utolsó vezérlő alakja, s midőn vállalkozása a majtényi fegyverletétellel lehanyatlik, ismét sorsfordulat következik a nemzetre. A szinte kétszázesztendős harc után a béke légköréhez kell a magyarságnak alkalmazkodnia, még mindig megoldatlan sorsának nyitját másarcú küzdelmekben kell keresnie; e nagy lelki átalakulásnak útját az irodalom is pontosan mutatja.

    A XVII. században megindul a magyar énekkincs tervszerűbb gyűjtése, gyűjtők és átírók „kéziratos daloskönyvekbe” mentik énekkincsüket; új lírai műformát alapítanak. Erdélyben pedig az önálló magyar birodalmi gondolat védőszárnyai alatt, s az önállóság bukása után a visszacsillanó „régi szebb idő” fényében és melegében emlékiratok készülnek. A régi magyar életformát ezek az emlékiratok örökítik meg, s a természetes magyar regény körvonalai bontakoznak ki bennük. Későbbi irodalmi fejlődésünk félreismerte és elvetette örökségüket, s a regény területén éppenúgy téves útra siklott, mint Zrínyi Miklós a „Szigeti veszedelem”-ben.

    A népi gondolat, a népsorssal való azonosság vallása, s az „alulról” néző társadalomszemlélet nyomait hiába keressük ebben a században. A XVI. század népiségét egy nagy társadalmi eseménynek, Dózsa-forradalomnak közvetlen hatása táplálta. A Dózsa-forradalom a bukás után a lelkekbe s a fiatal protestantizmusba menekült, de megfelelő társadalmi táplálóerő nélkül semmiféle szellemi mozgalom sem tartós életű. A népsors lassanként belesüllyedt a reménytelenségbe, nem akadtak már véle sorsközösséget vállaló nemesek és papok; a papságot kordában tartotta az ellenreformáció szelleme, melynek, mint mindenféle visszahatásnak, természetes vonása volt bizonyos mértékben a társadalmi visszahatás is, a nemesség lelkére pedig kemény, s egyelőre áttörhetetlen burkot épített Werbőczy „Hármaskönyve”, mely a Dózsa-forradalom leverése után összefoglalta törvényeinket és jogszabályainkat. Műve kétségtelen jogi jelentőségének a méltatása nem tartozik reánk, szellemi és társadalmi hatásával azonban foglalkoznunk kell, annál is inkább, mert hatása éppen a XVII–XVIII. században mutatkozott meg a maga teljességében. Werbőczy közvetlenül a parasztlázadás leverése után „örökigényű” törvényeket kovácsolt, s a kiváltságok túlzott és „megdönthetetlen” bástyáival vette körül a nemességet. A „Hármaskönyv” volt századokon keresztül nemcsak jogi életünknek, hanem társadalmi berendezkedésünknek is szent és sérthetetlen könyve. A rendi Magyarország az ő emlőin nevelkedett; a nemesi-nemzeti tudat határait ez a könyv szabta meg. A Werbőczy által biztosított kiváltságok túl soká szomorú sorsba taszították a parasztságot, s tunya kényelembe emelték a nemességet, végső eredményben tehát mindkét rétegnek ártottak. Megerősítették a nemesség nemzeti öntudatát, s ezáltal a nemzeti ellenállás készségét századokon keresztül táplálták; de mesterségesen megszűkítették a nemesség társadalmi látókörét, s ennek tulajdonítható, hogy még a kuruc mozgalmakban tömörülő nemesi elit sem tudta a magyar közösségi gondolatot kiszélesíteni, s a függetlenségi harcot széles néprétegek bevonásával egyetemes magyar üggyé növelni. A „nemzeti” és a „népi” elv elszakadt egymástól, ezt a szakadást majd II. Rákóczi Ferenc veszi észre, s nem utolsó mértékben ennek tulajdonítja ügye bukását. Ebben a században érik átfogó magyar életformává a bujdosás. Az általános „visszahatás” közepette a „bujdosók” mentik meg a szellemi szabadságot, s őrzik, építik a virtuális Magyarországot. A „bujdosás” lényegét nem fejezhetjük ki általánosító „bölcseleti” képlettel, hanem minden megnyilatkozásának értelmére és jelentőségére rávilágítunk.

    A XVII. században ér a históriás ének csúcsára Ködi Farkas János „Kádár vitéznek” áldozó énekében. Ködi Farkas János éneke mástermészetű, mint az elmúlt század históriás énekei. Kezdete tragikus hullámzás:

„Szörnyű nagy romlásra készült Pannónia,
Kinek, mint tengernek megáradott habja.
Sok búnak, bánatnak környül vett nagy árja,
Mert a vtézeknek esett ma egy híja.”

    A költő azután széles emberi és történelmi hátteret teremt a balladás menetű drámai eseménynek, Kádár vitéz önfeládozásának:

„Felemelé Kádár szemeit az égre,
Mondván: „Uram Jézus, légy segítségemre!
Nossza jó katonák barczoljunk két kézre,
Mert nem látok embert jőni segítségre.

A zászlótartónak, felszóval kiálta:
Vidd el fiam, vidd el a zászlót más útra!
Hogy el ne vesszen mind urunk kevés hada,
Mert Magyarországért meghalok én még ma!”

    A magyar hősi lélek ebben az énekben bontakozik ki. Az ország „szörnyű nagy romlás” színhelye, olyan erővel mossa a végzet, mint a tenger. Magányosan áll a hős „nincs itt ember”: vonzása, példája nem talál emberi visszhangra. Mégis vidáman feláldozza magát, a „más útra”, tehát befelé küldi a zászlót, az „Igazak kevés hadára” bízza. A nehéz magyar sors ebbe a költeményben vallássá érik; a hős bévül viseli Krisztust, s életének feláldozásával követi Krisztus áldozatát.

    Ködi Farkas János énekében a magyar hős természetes lelke nyilatkozik meg, s természetes hangját halljuk. Szabadon ömlik az eredeti ihlet, nem elegyedik idegen műforma kényszerével, mint a Zrínyiászban. Ködi Farkas János emellett eredeti magyar lírai műformát alapított: a halál előtti vallomást. Ebben a században feslik ki ez a műforma a kemény, zárt magyar lélekből. A nemzeti küzdelmek üldözöttjei és vértanúi a halál előtt összefoglalják életük értelmét és végrendeltként az utódokra hagyják. „Önkéntelen”, tiszta nemzeti líra születik.