Dr. Alapi Gyula: Magyar muzeális kincseink [a megszállt Felvidéken*]

    Írta a Komáromi Múzeum és Könyvtár igazgatója

     

Ha igaz a deákos időkből való közmondás: inter arma silent Musae, ez igazán vonatkozhatik napjainkra, melyek egymás után telnek, múlnak a magyar kultúráért vívott küzdelemben. Hallgatnak a magyar irodalom, a tudomány és művészet múzsái közöttünk, pedig a magyar lélek, mely nagy nemzetei hagyományokból táplálkozik és meríti erejét, szomjúhozik a vágytól, hogy részese lehessen a nyugati művelődésnek, melybe szellemi életét ezer év óta bekapcsolta.

    Nemzeti művelődésünk elszakítva egy évszázad óta kialakult és naggyá nőtt éltető fókuszától, vezető irányítás nélkül áll fajunktól idegen kultúrák hatásai között és tanácstalanul keres valamely megoldási módot, hogy tovább építhesse művelődésének eddigi eredményeit, vagy azokat legalább is magáénak megtarthassa. A magyar műveltség az utolsó évszázad alatt megőrizve nemzeti jellegét, fokozatosan lépést tartott a nyugati nemzetek művelődési lendületével. Csak néhány reprezentatív nagy nevet említünk fel, akiket a világ megismert: Petőfi, Jókai, Madách, Hunfalvy Pál, Henszlmann Imre, Semmelweis Ignác, Liszt, Dohnányi, Munkácsy; Benczúr, Fadrusz, Széchényi, Kossuth, Deák, az idősb Andrássy működéséről elmondhatjuk, hogy magára vonta nemcsak Európa, de az egész művelt világ érdeklődését. Ezektől a nagy hagyományoktól a magyarság, ha meg akarja őrizni faji és nemzeti jellegét, el nem szakadhat.

    Irodalmunk volt a nemzeti öntudat mindenkori fenntartója és ápolója, míg nemzeti jellem, tartalom és irányzat egyaránt megnyilatkozott művelőiben. Ez alkotó elemek csak az utolsó évtizedekben lazultak meg, s következményei fájdalmas tanulságokkal szolgálhatnak. A magyar tudományos élet sem maradt el az irodalom egyéb ágai mögött és a középpontjában létesült nagyszerű tudományos intézmények, múzeumok, könyvtárak és galériák vetélkednek Európa ily intézményeivel.

    Mindez integráns része lévén a magyar művelődésnek, számba kell vennünk azokat az erőket, amelyekkel a tudományos élet feltételeit szűkebb körünkben, itt is, megteremthetjük; az alkotásokat, amelyek a mieink maradtak, megtarthatjuk és a tovább építés munkája lehetőségét biztosíthatjuk. A tudományos élet szolgálatában két nagy erőtényezőt találunk, amely annak mintegy emeltyűje; ezek: a múzeum és a könyvtár.

    Az utóbbinak, a könyvtárnak a szerepe már ismeretessé vált a köztudatban is; minden város rendelkezik nagyobb könyvtárral, ahol megtalálja a nagy közönség szellemi táplálékát, sőt a falu sincs már el könyvtár nélkül. A könyvtár külföldön a köznapi életbe kapcsolódik bele, a művelt ember napirendjének egy része a könyvtárban telik el. Sajnos, ilyen könyvtárunk nekünk kevés van, ez nagyvárosok kultúrszükségletét és igényeit szolgálja. Mi megelégszünk jól felszerelt kölcsönkönyvtárral is, ha abban a szellemi élet ágai eléggé vannak képviselve, ha ott folyóiratokhoz jutunk, bel- és külföldiekhez egyaránt, hogy ismereteinket kiegészíthessük.

    Míg így a könyvtár a tömegoktatás céljait is szolgálja különleges céljai mellett, a múzeumok jelentősége nem olyan szembeszökő. Aki a múzeumokat a műveltség és tanultság vértezete, vagy legalább is reminiszcenciái nélkül látogatja, annak számára a gyűjtemények csak öreg cserepek és fegyverek, meg képek látványosságát nyújtják. A múzeumoknak és a velük elengedhetetlenül kapcsolatos művészettörténeti és iparművészeti gyűjteményeknek azonban mélyebb céljai is vannak: a tömegnevelés, a tudásvágy felkeltése, az ízlés fejlesztése és bizonyos esztétikai ismeretek közlése. A modern iskolai nevelés és tanterv a politikai történet tanítása mellett erősen hangsúlyozza a művelődéstörténetet, az irodalomtörténet pedig az esztétikát. A múzeumok tulajdonképpen az emberi művelődés és haladás történetének kiállításai, a művészettörténeti emlékek pedig az egyes művelődési korok ízlésének egymás után sorakozó példái.

    Íme a múzeumok nagy és kiváló jelentősége az általános műveltség és látókör fejlesztése szempontjából.

    Minden város teremtse tehát meg a maga múzeumát. A legkisebb olasz és német városban is találunk múzeumot; minden számottevő nagyobb magyar város megalkotta múzeumát, ahol a helyi történetére vonatkozó emlékeket, kiváló embereinek és szülötteinek emlékét őrzi az általános muzeális jelentőségű tárgyak mellett, de egyúttal magyar etnikumának színes képét is elénk tárja a népviselet, ősfoglalkozás, népművészet alkotásaiban. Ezek adják meg a magyar múzeumok magyar karakterét.

    Nekünk tehát kötelességünk mindenütt, ahol a magyarság homogén tömböket alkot, megalkotni a városok múzeumait, ha még nem volna meg. Lelkes férfiak, tanárok, gyűjtők, régiségkedvelők fogjanak össze, adják és hordják össze az anyagot, melyet elrendezve tegyenek a nyilvánosságra nézve hozzáférhetővé. Alakuljon erre nézve múzeum-egyesület, amely felkutatja a muzeális anyagot. Minden művelt családnak van valamije, ami a régi időkre emlékeztet, egy-egy bútordarab, öreg óra, festmény, kapcsos biblia, színes pohár, régi hímzés, vagy csipke, ezüst tallérok és más régi pénzek, fegyverek, rézmetszetek, ezektől habozás nélkül megválnak, ha azt a múzeumok elkérik. Egyesületek, régi céhek, városok, egyházak, iskolák gyakran rendelkeznek emlékekkel, ezeket megőrzésre letétül szívesen odaadják a múzeumnak. Azután a magyar falu bőven ontja a muzeális kincseket a régi magyar népviselet, háztartás, egyházi vonatkozások és a népfoglalkozás köréből; a fúrás-faragás hellyel-közzel jellegzetes népművészeti tárgyakat termel ki, melyek a magyar néplélek költészetét, érzéseit tükrözik vissza és évezreden át megőrzött fajiságát domborítják ki.

    A múzeumnak ezek a keretei minden városban adva vannak. Csak lelkes és hozzáértő, élesszemű, jó ízlésű, művelt emberek kellenek hozzá, hogy a kereteket kitöltsék. A megalapozás munkája után következik a leletek és nyomukban a lelőhelyek felkutatása, ami már szakmunka és archeológusnak a feladata. A fosszilis leletek feltárása szakképzettséget igényel; de hála Istennek, ebben a tekintetben nem szorulunk meg, van néhány magyar múzeumunk, amelyek ezzel a munkával foglalkoznak, és szívesen adna útbaigazítást ezen a téren is. Pozsony, Komárom, Rimaszombat, Kassa, Krasznahorka, Lőcse, Bártfa múzeumai mind megannyi állomásai a magyar művelődésnek.

    Érsekújvár, Ipolyság, Aranyosmarót, Léva, Losonc, Beregszász városokból még hiányzik a múzeum. Pedig lelkes magyar emberek lakják, művelt és tanult férfiak élnek ott, akik ezt a gondolatot felkarolhatják, mert ezek lesznek a magyar kultúrának erős bizonyítékai. Nemzeti öntudatunk ébrentartása ezektől az intézményektől is függ és ezzel szellemi haladásunk, magyar érzésünk is kifejezésre jut.

    Az itt élő magyarság nem utolsó feladata volna a múzeumok ügyének felkarolása, mert ezzel kincseket mentünk meg a biztos elkallódás veszélyétől. A padlásokon rejtőző öreg könyvek, vagy más múzeumi jelentőségű emlékek elpusztulnak, ha tűz támad, ha nedvesség éri, vagy más kártevő befolyás. A múzeumok megőrzik e tárgyakat a jövő nemzedék okulására, nemzeti létünk és művelődésünk ékesen tanúskodó bizonyságául.

    E kultúrcsarnokok megőrzik és híven átadják ezen értékes emlékeket kedvezőbb idők szerencsésebb nemzedékeinek, mint mi vagyunk, akiknek a küzdelem jutott feladatul az alkotás csendes és megnyugtató munkája helyett.             

     

    *Az elemzés a második világháború előtt készült, a trianoni diktátum miatt megszállt Felvidéken, megjelent a Magyar Album irodalmi kiadványban.

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf