Tormai József: Egy mondat a szabadságról
– Változat Illyés versére –
Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a türelemben,
nemcsak a bősz fejekben,
nemcsak az országházban,
nemcsak isten-vitákban,
a föld-visszaadásban,
ott szabadság van
nemcsak a gengszterekben
romboló őrületben,
mind embertelenebben
megcsúfolt lány-ölekben,
nemcsak a politikus
dühében, ellenzéki, te, kuss!
ott szabadság van
nemcsak a széthúzásban
élvezett sunyiságban,
„nemes” hallgatásban
s abban, ahogy a lélek
rejti a betegséget,
nemcsak a nőt cserélni
készülő férfi
mellébeszélésében,
ha megkérdik, miért nem
a hitves
ágyában vérmes;
ott szabadság van
nemcsak a kokárdákban
nemzetiségi iskolában
s a történelmi téren
hazugság-lincselésben;
ott szabadság van
nemcsak a hűper-kritikákban
dörgő ítéletekben,
ahol néma a szellem;
hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a fölismerhetetlen
árnnyá szétfoszlott jellemekben,
egymásra-találásban
a nyelv nagy vártemplomában,Ú
havas gyergyói éjen
virrasztó vendégségben,
a szívekből szünetlen
kicsapó melegben;
nemcsak a még halkan
hiányt-jelző szavakban
s abban
ahogy a csalódás égre-csattan;
hol szabadság van, ott van
zsigerig-hatóan,
akár valami méreg,
értelmedben, s nem érted;
ott szabadság van
az ország-kirablásban,
angolul írt reklámban,
rock-koncert-majmolásban,
abban, ahogy a könyvek
az utcán rád röfögnek,
mert nem a vallatóan
rád szegzett opuszokban,
de a pofátlan
áron kínált ponyvákban;
az ott van
a fölemelet adókban,
miket mind a hűbéri
időkben, most rád mernek mérni;
eszed csak érte harcol,
éjszaka vele alszol
s nappal is észrevétlen
dolgozik a mélyben,
ahol döntések, érvek
a sorsodig elérnek,
mert ott van
a válaszodban,
nemcsak kérdéseidben,
ott van a napi hitben,
hogy egyre bátrabb
ívben tárod ki szárnyad,
s ha szabad lettél egyszer,
abból már nem menekszel,
ott van, amikor érzed,
hogy nagyobb úr a véred,
mint bármiféle erkölcs,
tobzódsz, mint vadonerdők,
ahol ösztön,
erő s erőszak dúl örökkön,
magad kísértetéhez
simulsz, ha vele ébredsz
s mi könnyű volt, nehéz lesz:
azért etet, hogy éhezz,
tócsás aluljárókban
a szép ajánlkozóban,
és a pénzben is ott van,
melyet most egyre jobban
imádnak és emelnek
az istennél is feljebb,
mintha a „szent világszabadság”
– hallod Petőfi hangját? –
egy országnyi aranyzsák
volna, amit mindenki
ezer kézzel zsebel ki,
mert dögig akar lakni
villákkal és kocsikkal,
lefizetett lapokkal,
lopott olajkutakkal,
és se éjjel, se nappal
nem elég neki: számol,
a világ hosszú számsor,
ahol a szabadság már
újra-meghaló Lázár;
ha ilyen emberekkel
beszélsz, megbetegszel,
hiszen a gondolatnak,
hogy egészen szabad vagy,
égbolt-utópiája
bezúdul koponyádba,
izzik-sugárzik
halálig,
tudod, erre születtél,
fejet tőle emeltél,
mikor rabság takarta
hazádat szélbe-fagyba;
tavasz-fütty? szabadság van
zöldikék síphangjában,
s a jegenyék
csúcsa azt zúgja: nézd,
így kell magasba törni,
felhőket meggyötörni,
ha
nem tetszik, ahogy a
lánctalanság
kezd lomb-süvítő zsoltárt;
és amikor szerelmed
„csak te vagy” mondja, s elmegy,
keményen
hozzátéve: „szükségem
van ennyi szabadságra”,
magány-éjedbe zárva,
rádöbbensz, hogy még mennyi
idő kell úgy szeretni
társat, fiat, barátot,
ahogy ígérte álmod;
káoszba forrva minden,
itt állsz kihasadt ingben
és csillapíthatatlan
vérző szív-indulatban,
hogy megvédd, mi tiéd lett,
s most azt látod, az érdek
hiénája fölébredt,
benyálazza ebéded,
családod,
s imádott
csillagaid is csak szánod,
mint levizelt zsarátot,
mániák tépnek széjjel,
mindent, mi közös emlék, jel,
mi végre összekötne
örömre,
virágzásra:
új ezerév csokrába;
mert ős-tűz, miben most élsz,
s nemcsak tűz, de tűzvész,
lobogás elemészthet,
mégis ajándék-élet;
„zengő téboly” s teremtés,
magtalanság és nemzés,
hol szabadság van,
mindenki ég a lángban;
ne szégyelld glóriádat:
magad is szabadság van,
kiűzött ember-angyal
perzselő ajakkal,
ki sose győzi
a tiltott gyümölcs húsát magába
gyömöszölni,
mert ahol szabadság van,
minden hiában:
a rossz is, a jó is
tetődön időzik
s ha nem őrzöd az oltárt,
amit Ádám bízott rád,
lesz házad tégla-torlasz,
s maga is benne rothadsz.
