Petőfi Sándor: Esik, esik, esik, Készülj hazám!, Két vándor, Lennék én folyóvíz

Petőfi Sándor:

Esik, esik, esik…

Esik, esik, esik,
Csókeső esik;
Az én ajakamnak
Nagyon jólesik.

Az eső, az eső
Villámlással jár;
A szemed, galambom,
Villámló sugár.

Mennydörög, mennydörög
A hátunk megett;
Szaladok, galambom,
Jön az öreged.

Pest, 1844. december

Petőfi Sándor:

Készülj hazám!

Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, a milyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendárium.
Készülj hazám!

A bécsi német
Egytől egyig mind megveszett,
Istentől elrugaszkodott, az
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt kurjongatják:
«Mi nékünk a szabadság
Árnyéka nem kell,
Maga a szabadság kell mi nékünk!
Teljes szabadság minden áron!»
Így kurjongatnak
E sátán cimborái
S mi lesz a vége e históriának?
Az lesz a vége, hogy császárjokat,
Kegyelmes jó császárjokat,
Elkergetik,
Isten Jehova ugyse’
Elkergetik!
De az lesz a magyarra nézve a
Szerencse napja!
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A császár és családja,
A fölséges család!
Így fognak hozzánk szólani:
«Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket.
Legjobban, legatyaibban
Szerettünk népeink között.
Ím, kebletekre borulunk,
Öleljetek meg
Kedves, hű fiaink!»
És kell-e több minékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
Vándor sarukról a port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd mint egy második Duna
Fognak keresztül folyni a hazán,
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
«Vitam et sangvinem
Pro rege nostro!»
Mint hajdanában
Bőgnek dicső apáink.
Ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három század óta úr
Hazánkon a Habsburg család
S azóta a hazának
Nem volt egy gondolatja,
Nem volt egyérzeménye,
Mely édesebb a kárhozatnál,
Az ilyen vakmerőt,
Az ilyen szemtelent
Honárulónak deklaráljuk
És nyársra húzzuk!
Készülj, hazám, ez ünnepélyre,
Készülj és örvendj, oh boldog haza!

S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mi hozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségnek tartja, ha
Hizlalhat bennetek’.
Jertek mi hozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk
S az elvesztett királyi címek
Kárpótlása végett
Majd – táblabírákká teszünk!

1848

Petőfi Sándor:

Két vándor

Honán kül a fiú,
Honában a patak
Magas hegyek között
Együtt vándorlanak.

De míg az ifjú megy
Csüggedt lépésivel,
Sziklákon a patak
Gyorsan sikamlik el.

S az ifjú ajkain
Míg néma csend honol,
Az illanó vízár
Víg hangokat danol.

A hegysor elmarad;
Az ifjú s a patak
Sík róna térein
Tovább vándorlanak.

De, ifjú és patak!
Oly gyorsan szerepet
A róna térein
Miért cseréltetek?

Hallgatnak a habok,
S ballagva lejtenek,
Míg gyors szökés között
Az ifjú dalt zeneg.

Az elnémult patak
Honát vesztette el;
A dalra kelt fiú
Ismét honára lel.

Petőfi Sándor:

Lennék én folyóvíz…

Lennék én folyóvíz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos útját
Sziklák között járja...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis halacska volna,
Habjaimban úszna föl s le
Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harcot kiállanám...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis madárka volna,
Bennem ütne fészket és ott
Ágamon dalolna.

Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak könnyedén...
De csak úgy, ha szeretőm
Ott a repkény volna,
Elnyúló zöld karjaival
Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó
A rejtett völgybe' lenn,
Eső-vágta sebbel
Szalmafödelemen...
De csak úgy, ha szeretőm
Bennem a tűz volna,
Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló...
De csak úgy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arcom körül
Pirosan ragyogna.