Pap Gábor: Annavigalmi emlékül
- A b.-füredi hölgykoszorúnak 1862. július 27. –
Az emberek felett uralg a végezet...
Zokogni megtanít, örömre ez vezet.
Az élet útjain virág s tövis tenyész,
Napunk most földerül, majd ismét elborul...
Nincs itt örök derű, – örömvirágra is
Az égető keserv kínos könnyárja hull.
Van a mi kedvre gyújt, van a mi sírni készt
Itt, hol vakon forog velünk a sorskerék –
Gazdag s magas reményvetést tiporva szét. –
Az élet új reményvetést hoz és tenyészt,
Lelkünket a csapás is edzi; és a vészt –
Mint szikla a vihart – töretlen fogja fel....
Ingást nem ismer a szilárd magyar kebel.
Hazám leányai! Ha lelkesítetek,
Örömbe olvad át siralmas énekünk....
Lelkünk – miként a sas – föl a magasba száll,
Gyönyörbe ring szívünk, új létre ébredünk.
Keblünkben a közügy, s hazánk szerelme, mint
Oltári láng, úgy ég kiolthatlanul, –
Szerelmed óh hazám! lobogni – égni fog
Ott is, hol a sirály porunkra ráborul.
Reánk zúdulhat a csapások zord szele:
Utána éltetőbb leend hazánk ege.
Érzésetek legyen föláldozó, magyar
Lelkes leányaink! – teremtsetek tavaszt!
Jót ád az Isten is annak, ki jót akar!
Erő szerelmetek – virágokat fakaszt,
Napot derít reánk ...s mi üdvözöljük azt!
Balaton-Füredi Napló. 1862. augusztus 24.