Szerb Antal: A [görög] líra

    Társadalmi háttér, a műfaj kifejlődése

    A költői műfajok három nagy osztálya az egyes kultúrákon belül bizonyos törvényszerűséggel követi egymást: időrendben első az epika, azután jön a líra, majd a dráma. A görög irodalomnak még a fejlődése is mintaszerű, az egyes állomásokat világosan nyomon lehet követni.

    A görög líra kora a VII. és VI. száza, amikor az arisztokratikus társadalom nagy válságok után helyet ad a népuralomnak vagy a népi eredetű zsarnokságnak és evvel együtt a földközi-tengeri ősnép kultúrája, amely a homéroszi görögnél puhább, érzékibb és áhítatosabb, áttör a kemény görög rétegen.

    A legrégibb ránk maradt lírai emlékek későbbiek a homéroszi eposzoknál, mégis sokkal kezdetlegesebbek. A lírikus egyelőre csak félve meri elhagyni az epikus forma biztos fedezékét. Megszületik a lírai versforma: az epikus tárgyilagosságú hexametert megtoldják a líraibb, szaggatottabb, két rövid dallamra szakadó pentameterrel és előttünk áll az első lírai forma, az elégia. Tárgyban sem mernek még eltávolodni az eposztól. Az első elégia-költők még nem „elégikus hangulatot” fejeznek ki, hanem harcra buzdítanak, politikai elveket vagy életbölcsességet hirdetnek; a személyes hang kevés, érzelmi kifejezés egyáltalán nincs ebben a költészetben. 

    Tyrtaios

    Így Tyrtaios (talán Kr. e. 630 körül élt) elégikus versformában buzdította csatára a spártaiakat, akik annyira tisztelték, hogy minden csata előtt meghallgatták verseit. A monda szerint a spártaiak segítséget kértek az athéniektől, mire azok egy sánta tanítót küldtek: Tyrtaiost… Versei a bátorság dalai; a bátorság a legnagyobb kincs, inti a harcosokat, hogy „a halál fekete démonait, mint a napsugarakat, oly vágyva várják”. Mindössze három költeménye maradt ránk. 

    Theognis

    Theognis verseiből sokkal több maradt ránk. Nagyobbára gnómák, vagyis életbölcsességet, erkölcsi tanulságot kifejező rövid költemények, kisebb részben skolionok, ivó-dalok, valamennyien elégikus versmértékben.

    Az igazságok, amelyekre fiú-barátját inti, legtöbbször nem nagyon meglepőek, de általában igazak maradtak azóta is: így, hogy szegénynek lenni nagyon kellemetlen és hogy a legnagyobb baj az, hogy sokszor a rosszaknak van pénzük, a jóknak pedig nincs. A igazságok nagy része a száműzött, hatalmát vesztett kisnemes elveit tükrözteti. Az ókor Theognist emberismeretéért tisztelte: Xenophón szerint az emberekről oly szakértelemmel beszélt, mint egy lóértő a lovaglásról.

    Archilochos

    Az eposztól a líra felé vezető úton további lépés a jambus-költészet, amelynek fő művelője Archilochos. (Kr. e. 650 körül.) Hatása igen nagy volt az ókorban, Horatius is utánozta epodosaiban. Homérosz mellé állították, mint sarkalatos ellentétét: Homérosz mindent dicsért, mindenre talált valami szép és előkelő jelzőt, Archilochos viszont mindent gúnyolt és ócsárolt.

    Alkaios

    Az igazi líra, az érzelmet kifejező költészet az aiol néptörzs körében lépett fel először, az aiolok zenekultúrájának hatása alatt (aeol=hárfa). Kithara kíséretében adták elő a két nagy lesbosi, Alkaios és Szapphó verseit is. Itt bontották fel a dalt strófákra, mindkét nagy lesbosi költő emlékét egy-egy róla elnevezett versszak őrzi. Alkaios után alig is maradt egyéb. Irodalmi jelentősége közvetett: műve késői tanítványában, Horatiusban él tovább.

    Sapphó

    Szapphótól^*, az ókor legendás nagy költőnőjétől sem maradt sokkal több: két hosszabb töredék és sok kis forgács, amelyet az utókor több-kevesebb szerencsével egészített ki. De a két óda teljesen elegendő ahhoz, hogy igazolva lássuk a Szapphó nevét övező nagy tiszteletet. Ez igazi, tiszta költészet, örök érzések örök kifejezése.

    Az egyik órában Aphroditét kéri, hogy ha eddig kegyes volt Szapphóhoz és meg-meglátogatta, megkérdezte, miért szenved és vigasztalta, bátorította, most hallgasson szerelmes asszony-panaszaira és legyen símmachosa, harcos társa. A másik a szerelem kórtörténetének lélegzetelállító intenzitású lírai leírása, az egész test, testileg, foghatóan vergődik ebben a költeményben a szerelem-betegség karmai közt. Sokan fordították magyarra, többek közt Ady Endre is. 

    Anakreón

    „A szerelem és bor vidám énekese”, a teiosi Anakreón (VI. század) is száműzött nemes, zsarnokok udvarának vendégszeretetét élvezi, udvari költő. A kevés számú hiteles töredékben a szerelem és bor vidám énekese nem is olyan vidám, inkább keserű, amikor megöregedéséről beszél. A bornak és víznek keverési aránya, amelyet ő ajánl (tíz rész víz és öt rész bor), enyhébb ital valamennyi ma ismert fröccs-válfajnál. De szerelmes versei, a tarka szandálú lányról és Erosról, aki bíborszín labdát vág hozzá, csakugyan méltók Anakreón nagy hírére.

    Anakreontika

    Csakhogy Anakreón halhatatlanságát nem ezeknek a hiteles verseknek köszönheti, hanem annak, hogy idővel egész műfaj fűződött nevéhez, az anakreonika. Az álanakreóni költemények, sokkal később, részben már a császári Róma korában keletkeztek. A bor és szerelem játékos, felelőtlen és szenvedélymentes elegyedése, formájuk negédes édeskéssége, a bennük kifejezett álbohém nyárspolgáriság mindig is nagyon kedves volt a nyárspolgári álbohémeknek, akik kétezeregynéhányszáz éven át  buzgón utánozták ezeket a kis dalokat. Maga Anakreón, a számkivetett nemes, nincs összefüggésben ezzel a plebejus költészettel.   

    Kardal

    A görög líra legmagasabb fokának az ókor óta a kardal-költészetet szokás tekinteni, időben is ez érett meg utoljára. Mai szemszögből nézve a kardal-költészet inkább eltávolodás a tiszta költészet, a személyes és közvetlen kifejezés szapphói eredményeitől, vissza az epikus és közösségi világ felé. A kardal a dór törzseknél fejlődött ki, közösségi jellege és heroikus lendülete megfelelt katonás szellemüknek.

    A régebbi kardal-költőknek egy-két sornyi töredéken kívül csak legendás neve maradt fenn: ilyen Alkmán, Stésichoros és a darvairól és Schiller költeményéről nevezetes Ibykos. A három nagy kardal-költő, Simonidés, Bakchylidés és Pindaros már 500 és 450 közt működött, tehát az athéni tragédiával és a görög filozófia első nagy neveivel egyidőben. Elkésebb művelői, betetőzői a görög arisztokratikus költészetnek. Fejedelmek udvarában élnek, alkalmi költők, rendelésre írják verseiket, amelyeket igen bőkezűen jutalmaznak, nem minden féltékenység nélkül küzdenek egymással pártfogóik kegyeiért.

    Legtöbb költeményük valami nagy, nemzeti jellegű sportesemény alkalmából készült: az olympiai, delphi, nemesi vagy isthmosi versenyek valamelyik győztesét zengik. Ebben az időben érte el a görög sport legmagasabb fokát. A nagy versenyek azt a szerepet töltötték be, mint a lovagi tornák a középkorban. A középkorban is a lovagi intézmények hanyatlása idején rendezik a legnagyszerűbb lovagi tornákat; a görög arisztokrácia is akkor fejti ki a legnagyobb pompát versenyeibe, amikor a valóságos hatalmát éppen elveszíti. A görög kultúrában költészet és sport, szellem és test tisztelete még harmóniában álltak. A bajnok büszke volt, hogy a költő megénekli, a költő büszke, hogy bajnokot énekelhet. A költő számára a verseny legtöbbször csak kiindulópontot jelentett: hamar, merész eszmetársítások kanyargós útját követve, átcsapott költői szempontból termékenyebb területekre: dicsérte a várost, ahol a bajnok született, dicsérte a lótenyésztő zsarnok jeles őseit és rövidesen a mitológia világába, a görög költészet megszentelt tárgyköréhez szárnyalt.

    Siminidés, Bakchylidés

    Simonidést és Bakchylidést dikciójuk bájáért és a közbeszőtt bölcsességekért szerették az ókorban. Simonidés nevezetes epigrammáiról is, így a Thermopylainál elesett hősök sírfeliratát máig is ismeri mindenki. (Talán nem is ő írta.)

    Pindaros

    De kettejüknél is sokkal többre becsülték Pindarost (kb, 518-438). Az ókor általában tisztelte a nagy költőket, de Pindarosnak már csaknem vallási tekintély jutott. Delphiben, Apollón jóstemplomában saját aranyszékén ülhetett; mikor Nagy Sándor elfoglalta és lerombolta szülővárosát, Thébát, csak azt a házat kímélte meg, ahol ő született. Horatius azt mondja, hogy aki Pindarost akarja követni, úgy jár, mint a napba repülő Ikarosz.

    Megalaphónotatosnak, a legnagyobb hangúnak nevezték a görögök. Csodálták bizarr pompáját, fényét, mázsás jelzőit, lélegzetállító mondatait. „Fehér tejjel kevert méz, harmatcseppes, énekelhető ital, aeol fuvolahangokon”, így jellemzi saját költeményét. Minthogy a műfaji előzményeket alig ismerjük, ma már azt sem tudjuk, mi okozza híres homályosságát: az-e, hogy elavult konvenciókhoz ragaszkodott, vagy pedig az, hogy nagyon is igyekezett a konvencionálisat lekerülni. Kétségtelen, hogy kereste is a különös, szokatlan kifejezéseket, a szaggatott, prófétikus elbeszélő módot.

    Pindaros igen nagy és igen jó hatással volt az irodalomra. Csodálatos módon éppen azáltal hatott, hogy nem értették meg a homályos pindarosi nyelvet. Pindaros homályát talán éppen az okozza, hogy értelmük-vesztett hagyományokhoz ragaszkodott – de az utókor „Pindar égi szárnyalását” látta benne. Azt gondolták, Pindarost költői megszállottsága teszi homályossá és bátorságot merítettek belőle, hogy ők is elhagyják a racionális kifejezés bilincseit, eredeti, sosem hallott szóképeket használjanak, megtalálják a logikus kifejezésen túl a közvetlenül lélektől lélekhez szóló szavakat; a „tiszta költészetet” ihlette, Ronsard-tól kezdve Goethe dithyrambusain és Hölderlin késői himnuszain keresztül Nietzschéig, Walt Whitmanig s az expresszionistákig.  

    /*/ Szapphó Lesbos szigetén, Mytilénében született, 619 és 569 között élhetett. A monda szerint egy Phaon nevű ifjú iránt érzett reménytelen szerelem miatt a Leukas-fokról a tengerbe vetette magát.