Féja Géza: Az új népiség

Merüljünk vissza egy jó évtizednyit. Az Ady utáni korszakban éltünk, s az irodalom ugyancsak megőrizte legnagyobb és leghősibb alakjának kidőlését. 1920 megdöbbentő visszahőkölést jelentett, s az író hirtelenül ravaszan vagy hisztérikusan szánni-bánni kezdte egykori merészségét. Igaz, hogy Szabó Dezső jött, de Szabó igen gyorsan elvégezte jelentőségét. Az áradó és fenyegető folyam csakhamar állóvízzé lett, részben termékenyítő mocsár, s ha azóta ki is törnek olykor belőle a folyamkedvek, annál gyorsabban és szélesebben terül ismét állóvízzé. Éreztük, hgoy a nép s a népiség felől kell jönnie ismét valaminek, túl az Ady-Móricz-Szabó-horizonton. Jöttek is lírai jelek, Erdélyi József, s később Illyés, megjelent Nyírő József felejthetetlen „Jézusfaragó ember”-e, mely ha a későbbi „Kopjafák”-at is hozzászámítjuk, úgyszólván kimerítette a balladai lélek és sors prózai lehetőségeit. De hiányzott az új népiségnek nagy epikai megfogalmazása.

    Móricz Zsigmond elsősorban a szociális Magyarországot látta, mely kétségtelenül és kétségbeejtő módon megdermedt. Móricz e dermedtség burkán bévül zsibongó s haladó erők elrendelt végzetét fejezte ki. Szabó Dezső nem igen adott hozzá ehhez a látáshoz. Az ő híres „megváltottjai” (pl. Bőjthe János) rendszerint erőszakolt papírosfigurák. Az irodalomnak alig volt sejtelme róla, hogy a szociális Magyarország felszíne alatt egy másik népi réteg is él: a termő, teremtő, őriző; a dal, a ballada, a mese, egyszóval: az őslélek népe.

    Tehát a népiség irodalmi irányváltásának szükségszerűségét éreztük. Az Ady nemzedék, nem utolsó sorban a véle mélyen összefüggő polgári radikalizmus egészségtelen hatása alatt, tisztára felülről megoldható, elintézhető problémának tartotta a magyar nép ügyét. Azt hitte, hogy a polgári radikalizmus várt győzelme megoldja a magyar nép minden kérdését és teljesen átalakítja magát a népet is. A néplélek, a népkultúra sajátos és nagy teremtő értékei iránt nem volt érzéke ennek a korszaknak és ennek a nemzedéknek. Az irodalom is megsínylette ezt az egyoldalúságot, s csupán Ady törte át egy csodálatos késői versben („A Kalota partján”, L. ’A halottak élén” c. kötetben) itt már felvillan a „másik” nép, a mi népünk. (S érdekes, hogy Adynak is Erdélybe kellett mennie ezért a villanásért.)

    E korszak örökségéről ekkor már az volt a hitünk, hogy egyedül nem vezet célhoz: a magyar sorskérdés megoldásához. S éppen ezért, ösvényt, medret próbáltunk ásni a mélyből felfelé törő s eddig meg nem értett, meg nem hallgatott népiségnek. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy enélkül az erő nélkül képtelenek vagyunk megküzdeni a véresővel reánk szakadt külső és belső csőddel. Persze az irodalomban is Kodályhoz és Bartókhoz hasonló tehetségek csapatára lett volna szükség, akik nem hajlandók a népiségből külsőségekre korlátozódó s ál-naiv ideológiákba fulladó »népiességet« csinálni, hanem ellenkezőleg: fölszívják és tovább építik a benne rejtőző óriási értékanyagot. Kodály és Bartók bebizonyították, hogy ez a teremtő munka a legmagasabb művészettel egyenrangú. S éppen ezért tört ki a háborúság az új népi gondolat keresztelő Jánosai és az elmúlt korszak ittmaradt végbeli népe között. Jól tudták az utóbbiak, hogy nem a XIX. század második felének népieskedői készülnek mostan feltámadásra. Azt is tudták, hogy ez volna a kisebbik veszedelem számukra. S ügyesen e veszedelem ringatásának subája alatt attól az írónemzedéktől féltek, mely a népiség legbensőbb, legigazibb értékeit szívta fel, s az új irodalmi korszakokon keresztül új kultúrközösséget akar népéből alkotni. Tudták, hogy nemcsak a szűk „polgári irodalom” csődjét teszi ez a nemzedék nyilvánvalóvá, hanem a múlt század egész polgári gondolatának a csődjét is, tehát messzenyúló társadalmi igényei és követelései vannak. És emellett azt is megérezték, hogy az új népiség képviselői olyan talajrétegekből táplálkoznak, melyekbe ők képtelenek gyökeret verni. Ez a legfőbb ereje s ez az erő nem is pótolható és be sem helyettesíthető.

    Az új népiség eszméje eleinte méltatlan gúny és vád céltáblája volt. Egy ideig még mindig az egyre jobban kifáradó Ady-nemzedéké volt az „idő” s a fiatal erők is többé-kevésbé kénytelenek voltak az ő horizontjába beleilleszkedni. S nem túlzok, irodalomtörténeti szempontból sem, ha azt állítom, hogy a harcot végső eredményében Tamási Áron jelentkezése döntötte el. Még élénken emlékezem, mikor egy strasbourgi magyar teológus egy amerikai lapból lemásolta és elküldte a »Siratnivaló székely«-t, boldog örömmel, mint az ígért kisdedet. Annál érdekesebb ez a jelentkezés, mert háborús írás. Egy katona, Birtalan Gáspár, szegény kis emberi tudatába tipor be a háború, fejsebbel, kegyetlenül: „Szeme, mint vészbejutott csillag, isteni erejében megszépülve tágranyílt, a feje egybesűrített ezer mozdulattal megrándult, majd visszakoppant a földre, s vére két fülén újra kibuggyant”. Ez a „háború”, a „háborús emberarc” egy kép vészes tömörségébe sűrítve. De a legázolt, összetiport emberi tudat nem veszít el valamit: tizenkét szál ibolyát, amelyet sebesülése előtt a két front között szedett, mint a „másik” élet, „másik” világ üzenetét. S átviszi a halálon, mint a különb világ jegyét.

    Nincs ebben a novellában semmi a XIX. század második felének „népiességéből”. A századforduló, s a XX. századelő népszemléletének a nyomait is hiába keressük. Még Móricz Zsigmond sem tudott teljesen megszabadulni a Mikszáth-örökségtől, hogy a népet zárt és erőszakolt „figurákban” szemlélje. Tamásinak viszont arra való a figura, a harisnyás székelyek s népi alakok tömege, hogy figurális jelentőségükön folyton túllépjen.

    Sokan azt hitték, hogy írásai tele vannak lírai elemekkel, erőkkel. Hát: kissé tévedtek, mert Tamási inkább új emberi beszédet készített, mégpedig új világérzés parancsából. Túlságosan hozzászoktunk a realizmus-naturalizmus nyelvéhez., Méginkább valami szűk, korlátolt polgári idiómához, mely csupán a városi-polgári élet fölötte sekély életéből táplálkozott. Tamásinál viszont nem kevésbé fontos a természet s a világ erőinek állandó közvetlen elevensége, mint az emberé, s az emberi formáké, intézményeké, szervezeteké. Csak világerők napsütésében-esőjében, természeterők megbonthatatlan viszonylatában tudja látni az embert. Az ősmese látásának reinkarnációja ez. Vagy: a földmíves, a paraszt ösztöneinek, ösztönös világérzésének a kivirágzása. 

    Természetesen a „Siratnivaló székely” alapján még reánk foghatták volna, hogy mindez jóhiszemű előlegezés, lehetőség: új emberarc, új embersors kivetítése. A második írás azonban, ami kezembe került tőle, az „Országos góbé” (a „Szűzmárjás királyfi’ ősképe) már nem állott meg a csírázás öröménél, hanem merész sudár volt az új néphős felé. A magyar prózát túlságosan megfeküdte a Toldi-hagyomány. Móricz tagadhatatlanul tovább fejlesztette, reálisabbá, életesebbé tette, Szabó Dezső pedig elnagyolta, elszínesítette. De Toldi mindenképpen a magyar hatalomvágy történelmi-szociális tragikuma maradt. Tamási hőse viszont azért indul útnak, hogy „összekösse a magasat a méllyel”.  E hősalkotás mélyén persze nagy hit él, az, hogy a fölszabaduló népből kirohanó erők, egyéniségek fogják a teljesedés délköre alá vezetni a magyart, az örök forrás és forrongás népét. Az ő néphőséből éppen azért eltűntek Turi Dani (L. Móricz: „Sárarany”-át) robosztus méretei, s a belső erő, a belső nagyság időtlensége lépett helyébe. A nép Tamásinak nem kuriózum, nem is csupán szánnivaló, fölemelésre érdemes, de alsóbbrendű életanyag, (L. a „polgári” gondolat belletrisztikáját”), hanem a legdúsabb, legegyetemesebb emberréteg. S nem csupán „lírai hevülettel” lelkesedik érte, hanem új hősök egész sorát alkotja belőle (Szűzmárjás királyfi, Ferke, Ábel, s Uj székely Antikrisztus, Siratnivaló székely, Országos góbé, stb.)

    Az ő népi hősei példázzák és bizonyítják, hogy a nép sokkal többet őrzött, alkotott, életünknek, sorsunknak sokkal sűrűbb borát szüretelte, mint amennyire szomorú történelmi és szociálissorsa kötelezte. Éppen ezért a néphős alkalmas igazán a magyar sors legmélyebb értelmű megfogalmazására. Erre vállalkozott Tamási a Szűzmárjás királyfiban. Vajon milyen rétegek, milyen összetevők jelentkeznek és tükröződnek ennek az új hősnek a sorsában? A nomád nyugtalanság, mint belső jóerő, mely himnuszt mond a lóról, s fel akarja támasztani a halott lovat. A katolicizmusba áradó ősi pogány derű. A halál örökké hívó, örökké ingerlő balladája, s a mindig fölemelő, mindig új ingert adó, új utakra csábító életmese. A pogány áldozat vad öröme, s a Krisztusból eredendő tudatos, nagy közösséget átölelő önfeláldozás. A föld szerelme s kemény törvényeinek ijesztő hidegsége. A szabadon száguldó vízió, s visszahullás a népsors végzetes kötöttségébe. A rettenetes Ó-Isten s az újszövetség különös vigasztalása: Isten arcának megenyhülése nemcsak Krisztus, hanem valami ősi pogány szabadság útján is. Ez az ősi faji élménytömeg csakis a néplélekben lelhető meg. S Tamási megkísérelte, hogy e pólusokat és antipólusokat egyetlen néphős nagy belső sorsán át megoldja, új életté nemesítse.

    A Szűzmárjás királyfi fiatal merészsége általában megrettentette a kritikát. Nem talált mértéket és fogalmakat hozzá, s így vetélt fogalmakba próbálta jelentőségét önteni. Mindenki azt várta, hogy mi jöhet ezután? Némi keresés után „Ábel” jött. Az Ábel-trilógiában tulajdonképpen más síkra vetítette Tamási a „Szűzmárjás királyfi”-t. A néphős hallatlan belső gazdagságát és erejét cselekménnyé, életté, mai embersorssá oldotta. A tragédia keserű italán nevelt magyar nép győzedelmes emberi magatartását írta meg benne. Ábel a mindennapi élet és élhetés tarka, nehéz, szövevényes útjait göngyöli fel előttünk, ballag az élet felé, s végig kalandozik az életen, de fölötte megy láthatatlanul, azonban annál inkább érezhetően a „Szűzmárjás királyfi” csillaga. Ezért bír makulátlanul megmaradni, azért ér egyre tovább, mert a „Szűzmárjás királyfi” rokona, mert a belső győzelem öröme és tudata táplálja. Világbíró hős lesz, holott egyszerű és kopott legényke. Emberek, osztályok és népek fölé emelkedik, mert a világ értelmét ő oldja meg, nem utolsó sorban humorával. Igazi népi humor ez, mert a nép humorában van mindig valami mérhetetlen komolyság: a belső ember könnyed szökellésekkel oldja meg benne az élet kötöttségeit, irgalmatlanságait s rontó igazságtalanságait.

    E mű egyúttal Tamási Áron mesehajlamának kivirágzásáról tudósít. A „Szűzmárjás királyfi”-ban még küzd a ballada a mesével. De „Ábel” bebizonyította, hogy reá szállott a népmese öröksége, ő a népmese édesfia, s hogy már megtalálta a szélesfolyású, nyugodt epikai hangot. S mesehajlamának győzelméről, sőt fejlődéséről, egy másik műve is tudósít: az „Énekes madár”. Talán összes eddigi művei közül ez a háromfelvonásos népi játék mutatja legtisztábban a „mesélő” Tamási megérkezését. Annál is inkább, mert a meseizgalmat itten drámai izgalommá fejlesztette.

    Aki a népmese világát ismeri, tudja, hogy naiv elevenséggel élnek benne az ember ősi, kozmikus kapcsolatai. A népmese: forró valóság és szárnyaló álomélet, mely fölveszi a lehetetlennel, a megoldhatatlannal, az ősi akadályokkal és rémekkel a harcot. A népmese izgalma mindig új pályákra tudja vetíteni szegény megkötött életünket. Mindig különb „szabadság” lüktet benne, mint az emberi rend s a társadalmi rend szabadsága. Hát: e bonyolult, sokfelé ágazó, gazdag epikai szövevénybe futó izgalmat hevítette, öntötte klasszikusan tiszta elemmé a dráma hősében Tamási Áron. A mesének, a mesejátéknak mindig Achilles-sarka a valósághoz fűző köldökzsinór. Vörösmarty a „Csongor és Tündé”-ben úgy akarta ezt megoldani, hogy Csongor és Tünde mellett a vaskos, porból gyúrt s földhöz ragadt élet szemléltetésére megteremtette Ilma és Balga alakját. De a két párhuzamos vonal: a mesés, tündéri sors (Csongor és Tünde) s a földhöz ragadt sorsok (Balga és Ilma) mereven futnak egymás mellett s nem kerülnek drámai konfliktusba. Tamási éppen e veszélyes pontnál állotta ki a tűzpróbát. A Vörösmartynál párhuzamosan fut vonalak nála szembefordulnak: a rögös valóság, a meggyőzhetetlen korlátoltság, a híres vénség harcol a meleg ifjúsággal, szabadsággal, mesével, melyet képtelen igába törni. S e harc egészen melegen s igazul földi dolog. A mese olykor egy-egy pillanatra fölsugárzik a porból, de csak egy-egy pillanatra s máris visszaveti hőseit a földre, és csak a végső pillanatban repül messzire, szebb mezők felé, mint maga az élet. Az adott vígjáték-anyagot, a keserű életet mesével oldotta meg az író; a két elem olyan természetesen függ össze művében, mint az ember életében: valóság és álom. Ezért rokona az ősmesének, a népmesének.

    Novellái is hirdették ezt a fordulatot, különösen a „Kivirágzott kecskeszarv”. Arról szól, hogy milyen tiszta öröm az emberi lét korlátai közül kozmikus utakra térni, nemcsak előre a csillagok és égitestek csodálatos jelei felé, hanem visszafelé is: a lét, a természet egyszerű, nyugodt örömeinek világába. Boldogság az örökös metamorfózis, az élet örökös vándorlása, az életformák vidám cseréje, az embernél több az élet, a földnél nagyobb a világ. Ez megint a népmese egyik legősibb vallomása, de a legmagasabbrendű művészi forma igényeihez fejlesztve.

    Nem célom, hogy Tamási Áron termésének egészét ismertessem. Fontos művekről mit sem szóltam, s egyetlen szempont ütőerének dobogását figyeltem. Arról volt elsősorban szó, hogy az új népiség a színvonal hanyatlását „primitívséget”, dadogást, selypítést jelent-e? Vajon kimerül a falu idealizálásában?  Ellenkezőleg: fölfedezte a falu, a nép igazi realitását: belső életét. S igazságom bizonyításához természetszerűleg egy író fejlődéstörténete kellett.

    Az új népiség nem állott meg a néplélek, a népkultúra felfedezésénél és csodálásánál, hanem az adott lehetőségekből elindult a remekmű felé. S valóban: kulturális zuhanás és csőd lenne számunkra, ha a néhány évtizede kialakult polgári életben és létben látnánk a magyar kultúra tápláló talaját, amikor ilyen kincsesbányák várnak a mélyben.