Ébner Sándor: A veszprémi csutorás mesterség

Kihaló félben lévő s kevéssé ismert kismesterségeink között megérdemli figyelmünket a csutorások mestersége is. Örömmel fogadtuk tehát Rhé Gyula kollégánk figyelmeztetését, hogy Veszprémben még dolgozik egy 77 éves csutorás, (Illikmán György), akit érdemes lesz kihallgatni.

    A csutora készítéséhez ihar- és diófát használnak, de korábban legerősebbet lehetett csinálni tiszafából, mely anyagokat az erdőről hozott törzsökökben azonnal, nyersen feldolgozhatnak. A csutora mérete szerint kisebb-nagyobb darabokra vágják a törzsököket, illetőleg akkora lesz a csutora, amekkorát a szétvágott darabok kiadnak. Általában kb. 30 cm hosszú, 20 cm széles és 10 cm vastag darabokra vágja a csutorás a törzsököket. Cirklivel leméri a csutora szélességét, azután lenagyolva belehelyezi a csutoraesztergába. A csutoraeszterga a csutorás lakásának ablak felőli szögletében foglal helyet (1. ábra), a csupasz földön. Az esztergán belül, alul a föld, egy ásónyomra lemélyed. Ebbe áll bele a mester munka közben. A csutoraeszterga főrészei a talpa (2. á.), a talpában áll a bükk- vagy tölgyfából való nagy ábroszfa és a kis ábroszfa, melyeket egy durva rúddal erősít a mennyezet egy-egy gerendájához. Ezek az ábroszfák tartják az eszterga középfáját, amibe a bagótőkét helyezik a csapvassal. Ezzel egyirányban a forgási tengely másik oldalán van a somfából készült körmös, mely a csapvassal együtt tartja forgómozgás közben a csutorát. A forgómozgás nem folytonosan egyirányú körben történik, hanem egy teljes kört ír le előre és újra vissza, miközben a mester a taszító vésőt (4 ábra 3.) rajta tartja a csutora felületén és lefaragja vele körben a fölösleges darabot. (Ezért nevezik Szatmárban az ilyen csutoraesztergát hegedűesztergának). A mozgást a nyomaté lefelé való taposásával éri el. A nyomaté u. i. egy lánc által össze van kötve az esztergaszíjjal, amit felül az egész szoba hosszában húzódó, kb. 3–5 m hosszú, iharfából való hajtórúd végéhez kötve és kétszer a körmösre rácsavarva, feszesen tartanak. A szíj húzása forgatja előre-hátra a körmöst és közvetve a belefoglalt csutorát. Hogy a taszító vésőt jobban tarthassa a mester, hozzáfogja bal marokkal a markolóbothoz, melyet szükség szerint lehet előbbre vagy hátrább helyezni a baloldalt fekvő grádicsfába. A markolóbot egy kis csappal van a végén a bagótőkébe ékelve. Esztergálás közben a mester a hátát az eszterga hátuljának veti s hogy jobban nekifeszülhessen a munkának segíti az eszterga hátulján szíjjal felillesztett feszítőfa, melyet tetszés szerint lehet előre vagy hátra állítani, az eszterga közepén a középfa lyukaiba.

    Az esztergával a csutorát kívülről és belülről dolgozza ki a mester (3. ábra). Ehhez használt szerszámai (4. ábra): az esztergavésű, ezzel öregöli le a csutorát; a taszítóvésü, amivel az oldalát lepucolja, a simítóvésü, amivel a végén lesimítja. A csutora belsejének kidolgozásához más szerszámokat használ. Ezek legfontosabbika a hosszú, horgasélű kotróvas. Az igazító fésűvel kell „föligazítani” a csutorát, hogy belsejét kiszedhesse, de már előzőleg leüti az ujjnyi darab csülköt, ami a 3. ábrán, a csutora közepén még jól látható. A szájjafúróval átfűrja a száját, mígnem keresztüllyukad. A méhelkéssel lábainál és vállainál kipucolja. A leghosszabb szerszám a kotróvas. Ezzel szedi ki a csutora belsejét az oldalán képződő korongalakú nyíláson át olyan módon, hogy a csutorának előre s hátra való mozgatása közben a kotróvas horgas végét a lassanként kivájandó üregben benn tartja. A korongalakú nyílást, melyen át a csutora belsejét kidolgozza, végén egy pontosan beilleszkedő köralakú lappal bezárja. Ezt az oldalsó részt nevezik a csutora fenekének. (5. ábra Fe)

    Kész állapotában olvasztott viasz és gyanta keverékével kiönti a csutorát, hogy a folyadék bele ne szivárogjon a csutora falába. A finomabb csutorát tiszta viasszal, a durvábbat csak gyantával önti ki. Egyébként a kettő keverékét használja a kiöntéshez.

    A csutorához fedél (kupak) is jár. Ennek megmunkálására, a bagótőke helyére illeszti a födelezőt és a kupakot beletéve, kifúrja a kotróvassal, kívül pedig az öregelővel lefaragja. A szerszámokat egy kis fanyélbe foglalt köszörűkődarabkával élesíti. A kész csutorát, miután a szjjártó kellőképpen felszerelte, vásárokra viszik. A közönséges boroscsutorát pógáremberek veszik, uraknak díszesebbeket készítenek, amit faragó emberekhez küldenek kifaragtatni. Most Rátóton van egy ilyen csutorafaragó-ember.

    Mai vásárokon már alig van kelete a csutorának, s az öreg Illikmán Györggyel kivész a mesterség Veszprémben, ahol a csutorások ősi fészke volt. A céh megalakulásakor, 1734-ben, 14 jó magyarnevű mester dolgozott.     

    ETHNOGRAPHIA – NÉPÉLET, A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata XLIII. évf. 1932. 2. szám