Juhász Gyula: Botond apánk Bizáncban

Botond apánk zömök, konok magyar volt.
Turáni vére még lobogva lángolt.
Országokon által vígan barangolt.

Szerette a színes, hímes világot
Bár napkelet volt ringató bölcsője,
De lelke bús és dús nyugatra pártolt.

A németet rajongva vágta, ölte
S a Rajna nektárját buzgón kiitta.
Temérdek szolgát küldözött előre!

Nótás szavú volt s barna arcú szittya,
Kemény kaland volt néki ez az élet
És lángborát nagy áhitattal itta!

Megtette, amit egyszer eltökéllett.
Asszonyt ölelni és ellent levágni:
Így jó a világ és így szép az élet!

Szeretett ő nagy messze földre járni...
A dómok drága kincsét megcsodálta
És nem röstelte büszkén zsebrevágni.

De vérét nem kímélte vad csatákba,
Az unalom: csak az volt öldösője,
Az unalom a halál nyirkos ágya.

Darumadár nem vár a kora őszre,
Botond apánk is fényes délre tartott.
A harc turulja szállongott fölötte.

Meglátogatta a pompás Bizancot,
Hol isten a császár, a népe szolga,
Remélt kalandot, tornát, harci sarcot.

De zárva volt az aranyszárnyu porta
S a kurjantását nem hallotta senki,
De bárdcsapását minden meghallotta!

Bement bosszus Botond, nem félt bemenni,
Szemét az új, szűz csudákon feledte.
Bizanc a minden és a többi semmi!

Itt selymesebb a színes szoknya selyme,
Itt aranyosabb a glória a képen,
Itt szebb a női test, a férfielme!

Hej, ez a Bizanc az elvesztett éden;
Botond apánkat a hideg kirázta
Csodát csodáló gyermekgyönyörében!

Mit vinne el a büszke, dús Bizancból?
Nem aranyat, az nyugaton is sárga,
Nem boritalt, az keleten is lángol!

S elvitt egy sugarat egy asszony mosolyából.