Várregék és mesés várromok I.

   Bajmóc vára és a hasonló nevű község a Nyitra folyó forrásvidékén Privigyével szomszédos. Az eredeti vár valószínűleg ószláv erősség volt, egy Bojnik nevű lovag építette. Az Árpádházi királyok idején egyre erősebbé fejlesztették, Észak-Nyitrát és a turóci átjárót védte. Kezdetben királyi vár volt, majd 1301-ben Vencel király Trencsén várával együtt a Dunántúlon „illetékes” Csák Máténak, Szabolcs vezér utódjának adta. 1321-ben Amadé fia, Miklós, vérontás nélkül visszafoglalta Károly Róbert király részére. Ezután ismét királyi vár volt; előkelő urak, a Noffriak, Gilétfyek voltak várnagyai. Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak adományozta; Corvin János az apja halála után csaknem gyilkos merénylet áldozata lett Bajmócon. A várat a török két ízben is ostromolta: sikertelenül. Bocskai István fejedelem hadai sem tudták bevenni, ellenben gróf Bercsényi Miklós kurucainak tízhónapi kemény ostrom után, 1704-ben megadta magát. Ekkor Bajmóc már a Pálffy grófok birtoka volt, a Pálffyak 1637-ben vásárolták meg ezt a birtokot. A vár kápolnáját 1662-ben építették. A várat ma is látható alakjára gróf Pálffy János építtette át 1888–1910 között. Huber József budapesti műépítésszel. Ebben a formájában tehát nem régi; gótikus francia kastélyt utánoz. Nagy értékű kincsekkel rakták tele a Pálffyak Bajmóc várát. A vár ma állami tulajdonban levő múzeum. Az óvár szabálytalan sokszöget alkot, amelyet emeletes épületek vesznek körül, az új vár ötemeltes, száz szobája van. A kripta bejárata reneszánsz kapuzat. A várudvaron levő hársfát a monda szerint még Csák Máté ültette, de ez nem igaz. A fa körül országgyűléseket is tartottak. Kedvelte ezt a helyet Zsigmond s Mátyás király és II. Rákóczi Ferenc is. Az egykori várudvaron ma állatkert van.

Élt egyszer a Nyitra forrásánál egy híres rablólovag. Bojnik nevezetű. A Madaras-erdőben lakott, nagy-nagy faházban tizenkét mindenre elszánt emberével, s onnan figyelte az országutat. Valahányszor gazdag kereskedőket, magányos lovasokat, gabonás szekereket látott, le-lecsapott rájuk, elvette holmijaikat, és nagy faházában halmozta fel. Amikor már alaposan meggazdagodott, kővárat épített magának. Egy meleg vizű forrás fölött emeltette a várat, mintha a sok harcban, rajtaütésben annyi sebet kapott várat már csak vízzel lehetne gyógyítani. Bojnik lovag most már a várból járt portyázni, a szomszéd várurakat rémisztgette.
Mindenki rettegte Bojnik lovag várát. A vár és Bojnik zord katonáinak a közelébe sem mertek kerülni, mert nem ismertek kegyelmet, ha kincsről, vagyonról, emberi életről volt szó. Pedig Bojnik lovag már igen árvának érezte a maga életét a megannyi katona között. Asszonyt szeretett volna hozni a házhoz.
Meghallotta egyszer, hogy a szomszéd Kosztolány várában csodaszép, aranyhajú várkisasszony lakik, akit állandóan ostromolnak a kérők, fiatal daliák, özvegy öregek, külhoni hercegek, válogatott cigánylegények.
- Ha arany a haja, akkor az enyém lesz! – fogadkozott Bojnik lovag.
Összeszedte legényeit, de ahelyett, hogy megrohanta volna Kosztolány várát, éjnek idején a várkastély ablaka alá állott, és legszebb hangú énekmondójával szerelmes dalt énekeltetett. Gergőnek hívták a dalnokot. Még a fülemülék is elhallgattak, Gergő oly szívhez szólóan pengette lantját, s énekelt hozzá fülbemászóan. Az aranyhajú várkisasszony kinyitotta ablakát, s úgy hallgatta a dalt. Csaknem belebódult.
Három éjjel egymás után ismételtette meg az éji dalt Bojnok lovag. Ő maga meg se szólalt, mert a sok borivástól, kandallófüsttől, harci kiáltozástól rekedt volt a hangja. A várkisasszony elbűvölten hallgatta a csábító éneket. Apaj, anyja nem tudott róla. Harmadik éjjel halkan leszólt az ablakból:
- Ki vagy, te ezüsthangú dalos?
Bojnik lovag parancsára Gergő suttogta vissza:
- Gergely lovag vagyok, jer közelebb, szép kisasszony.
- Hogy mehetnék közelébb, amikor itt fenn vagyok?
- A füledbe énekelnék, aranyhajad simogatnám, kezed a kezembe tenném. Bocsáss le egy zsinórt, felhúzod létrával, érted megyek tüstént.
- Holnap! – suttogta a várkisasszony, Kosztolányi Hajnal. – Amikor mindenki szunnyad, még a kapuőr is alszik.
Így történt minden. Negyednap Gergő újfent énekelt, az ablak kinyílt, Koszotlányi Hajnal zsinórt eresztett le. Arra létrát kötöttek, a várkisasszony felhúzta a létrát – kötélből fonottat –, de a létrán már nem Gergő jelent meg, hanem maga Bojnik. Arcát kendő födte. Derékon ölelte Kosztolányi Hajnalt, hozta le magával, a pázsitra tette. Lóra pattant vele, vitte be várába.
- Isten hozott, Hajnal! – vette le arcáról a kendőt Bojnik lovag. – Én leszek a férjed.
A várkisasszony rémülten sikoltott, ráismert Bojnikra.
- Nem te vagy a dalos, te rabló Bojnik vagy! Hol van Gergő lovag? Engedjetek futnom.
- Nem futsz már előlem, örökre itt maradsz!
Kétségbeesetten kiáltozott segítségért a leány, de a várkatonák siketségre vették, nem hallottak semmit. Ekkor rohant be Gergő, mert a három dalest során ős is megszerette az aranyhajú Kosztolányi Hajnalt. Dulakodás támadt, Gergő kiszabadította az aranyhajú várkisasszonyt a dühös várúr karjaiból, s menekülni próbált vele. Bojnik csak Hajnal aranyhaját kaphatta el, éles karjával tövig nyisszantotta.
Mire haragjából Bojnik magához tért, Gergő meg Hajnal eltűnt az éji sötétben, bottal üthették a nyomukat.
- No, ha aranyhaj, váljon aranykővé! – ordította Bojnik, s bedobta Hajnal aranyhaját a melegvizű forrásba, hogy kővé keményedjék.
Kővé is vált rögtön, csillogó arannyá. A forráskút mélyén ott illogott-villogott, szembesugározva a hajnali nappal, fénye betöltötte a forráskút vizét. De valahányszor érte merítettek vödröt, láncot, hálót, mindig csak elillant, nem bírták kihúzni.
Bojnik lovag ott nézte napestig az aranykővé vált Hajnal-hajat, de az varázslat volt, hajnali varázslat, Bajmóc köde, titka.
Hogy Bojnik meddig élt, nem lehet már tudni. De azóta a várát Bajmóc várnak hívják.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra