Gyulai Pál: Világosnál

Világosnál, világosnál
Huszárok könnyeznek,
Sírva sírnak veszedelmén
A magyar nemzetnek.
A sóhajtás zajszelében
Hajlik meg a zászló,
Szegény gyalog gazdájára
Búsan nyerít a ló.

Csak egy régi, vén huszár ül
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Napsütötte arcán.
Csak egy régi, vén huszárnak
Zászlója lobog még,
Mintha várna csatajelre
És vért szomjúhoznék.

Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
Szállj le, szállj le immár!
Nem rohamra harsog a kürt,
Nem a győzelem vár.
Tépd el, tépd el lobogódat,
Nincs már Magyarország!
Őseinknek szent sírhalmát
Kozákok tiporják.

Hall és lát és föltekint majd
Kétségbeesetten,
Mintha nézné, tudakozná,
Van-e Isten mennyben?
Hall és lát és búsultában
Pisztolyát ragadja,
Mintha sors és világ ellen
Csatázni akarna.

«Magyar vagyok, rabbilincset,
Nem visel magyar kéz;
Huszár vagyok, zászlajával
A huszár együtt vész.
Foszlányai ezt a sebet
Legjobban takarják…
Isten hozzák édes hazám,
Szegény Magyarország!»

Dörren a cső, piros vér foly,
Meghajlik a zászló,
És haldokló gazdájára
Búsan nyerít a ló,
Honja sírján ott feküszik
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Kebelén és arcán.