Reményik Sándor: 1919. január 24.
Egy zászlót vittek fegyvertelenül,
Komolyan, búsan –
És énekeltek rendületlenül.
És jött a sortűz és jött a puskatus,
Villant a szurony éle
És hullt vér, a drága honfi vér
Az utca holt kövére.
A zászlót megragadták vad kezek.
Azután csend lőn, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.
A tépett zászló szent foszlányait
Ha vihar volnék, most ragadnám innen,
S ó, be jól esnék zúgva, bőgve vinnem,
Nyargalnék velök a négy égi tájnak;
Mint terhes fölleget
Vinném, amelyből villámok cikáznak;
Mint vulkán pernyéjét, hamuesőt,
Mint halálfejű lepkék seregét,
Úgy vinném és hinteném szerteszét!
E pillangók vésztjósló serege
Ahol leszállana:
A mező üszkös lenne s fekete,
Akire hullna: égetné mint a láva,
Mint jég demesztené,
S többé nem lenne tőle nyugovása.
Lehullatnám az oltár küszöbén,
Hogy felborzadjon rá
A boldog menyasszony és a vőlegény!
Lehullatnám a bölcső közelébe,
Hogy álmából a békés kisded is
Riadjon fel a rettentő rengésre!
Lehullatnám a lezárt koporsóra,
Hogy koporsója fedelét a holt
Tépje fel e sikoltó riadóra!
Nem élne békén egy madárfiók,
Míg nem nőnének a megbántott földből
Új, bosszúszomjas magyar légiók!
Ha vihar volnék… de nem vagyok vihar,
Csak könnyem csordul
A néma csendben és fogam csikordul.
A zászlót összetépték vad kezek –
Azóta csend van, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.
Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919