Gróf Markovich Miklósné levele – Kármán Józsefnek

A Martinovics-összeesküvésben való részvétel miatt valószínűleg öngyilkosságba hajszolt Kármán Józsefnek, a Fanni hagyományai című szentimentális kisregény írójának szerelméről tanúskodik a bécsi Markovich grófnéval váltott levelezése.

Bécsújhely, 1789. március 27.

Leveledet magam vettem ma által postánál; a legnagyobb figyelemmel és érzékenységgel olvastam el. Köszönöm egyenes szívű nyilatkozatodat Hidd el, hogy én is nyíltszívűséggel és jó szándékkal vagyok irántad. De engedd meg viszont azt is, hogy egyenesszívű véleményemet e dologba minden tartózkodás nélkül, úgy mint szívem érzi kimondhassam.
Megvallom, hogy téged szeretlek; azt a jó szívedet, mely irántam dobog, forró szeretettel és egyenesszívűséggel fogom viszonozni; de ne vedd rossz néven, ha nehány ellenvetést teszek, melyeket mint becsületes asszony megtenni tartozom. Te okos férfi vagy, vagyon belátásod, de még tapasztalást kell magadnak szerezned, hogy egészen megállapodjál. Kérlek tehát, fontold meg igazi okossággal, hogy mi származhatik irántam való nagy szeretetedből. Te először mindég nyughatatlan kedvállapotú vagy; később tán meg is fogod bánni elhamarkodott lépésedet; sőt tán szemrevetéseket is fogysz énnékem tenni, hogy annyira elkapattalak és ez által szerencsétlenné tettelek. Már pedig ilyesmit hallani tőled, bizonyára halálom volna. Ne haragudjál, barátom, hogy olyan szabadon írok, de fontold meg, hogy én sokkal inkább szeretlek téged, hogy sem megcsalni tudnálak. Ugy-e te elborzadsz attól a gondolattól, hogy én asszony vagyok; mennyire fognál még engem egykor átkozni, ha ezt az ellenvetést nem tettem volna tenéked. A te szíved romlatlan, megbecsülhetetlen, és épp ezért a legnagyobb szörnyetegnek kellene énnékem lenni, ha rászedni akarnálak. Igen szépen és könnyeimmel kérlek hát: szeress engem, de csak mérsékkel kívánságaidban. Én miattam ne bánkódjál, légy nyugodt, ne mondj le arról, hogy még boldog lehetsz; keress magadnak időtöltést mindaddig, míg nem látlak; de ne gondold, hogy én azért, mert ezen megjegyzéseket teszem, kevésbé szeretlek, mint te engemet; – ó, nem, bizonyára nem. Én szeretlek éppoly forrón és nyílt szívvel, s bizonyára csak téged egyedül. A jövendőben majd meggyőződöl cselekedeteimről és nyílt szívemről. De kérdezd meg te is magadtól, hogy vajon soha sem fogod megbánni irántam való indulatodat. Tenéked szép kilátásaid nyílnak, hogy egykor boldog lehetsz; nálam azonban már minden veszve van; nékem semmihez sincs többé semmi jogom; aztán gondold meg azt is, nem kér-e, hogy ifjúságod szép napjait egy asszony oldala mellett fecséreld el, aki már egészen megszűnt virulni; – minden bizonnyal megbánod egykor, hogy idődet jobbra nem használtad. Én istenem! Ha tekintem a köztünk való különbséget, igen nagy fájdalom kapja meg szívemet; megvallom, te igen megsebezted azt, és nyugtalanná tevél engemet. Ó, de ha én mindent megfontolok és az eszemet kikérdezem, akkor látom csak, milyen szerencsétlenség vár tereád és énreám, ebből a szerelemből. Most tehát még egyszer szánva kérlek: fontolj meg mindent jól, a mit én itt elmondottam. Fordítsd hasznodra jó elveidet; gondold meg, most itt az idő, amidőn azokat használhatod: és aztán, ha ezt megtevéd, mondd meg véleményedet. Az én részemről meg lehetsz győződve, hogy sírom széléig, egyedül, és megtörhetlen hűséggel foglak szeretni, ezt én megtehetem; de te ezt viszont sem most, sem soha meg nem ígérheted, mert te mással is boldog lehetsz. Nálam már minden elmúlt. Köszönöm a gondviselésnek, hogy téged barátomul adott, örökös háladatossággal fogok ezért néki tartozni; de téged, magamért szerencsétlenné tenni nem akarlak. Ne magyarázd félre, a mit mondok. Fontold meg, hogy irántad való szeretetem és nyílt szívem kötelességemmé teszi ezt meg írni, hogy a jövendőben egészen tiszta legyen lelkiismeretem és szemrevetést énnékem senki se tehessen, és ez éppen bizonysága a teirántad való forró szerelmemnek. Itt veszed tehát vallomásokat, válaszodat kérem reá.
Milyen nehezen esik távol lenni tőled, csak a jó isten tudja: nem akarok panaszkodni, hogy ne búsítsalak ismét: válaszolj levelemre és írd meg, neheztelsz-e azért, amit most mondtam? De ez nem lehetséges, hisz te igen okos férfi vagy. Én egészen oda vagyok… Élj boldogul, egyetlen kedvesem! Légy meggyőződve az én irántad való szerelmemről, mely örökké a tiéd. Én a tiedet csak annyiban kívánom tőled, amennyiben jussom vagyon hozzá. Ha találsz rajtam olyasvalamit, a mi néked nem tetszik, ó, akkor, kérlek téged igen szépen, mondd meg hibáimat, és ez egészen meggyőz engemet arról, hogy te az én kedves barátom vagy. Én semmit a világon előtted nem titkolok, hadd tudj mindent, és tanácsolásodat kérem. Remélem, nem fogod ezt tőlem megtagadni.
Adieu! Kedvesem! Még egyszer élj boldogul! Tanuld érzésemet és cselekedeteimet esmérni, és aztán mondd meg: méltó vagyok-e szerelmedre? Addig is vigasztalj meg leveleddel, és légy meggyőződve, hogy örökké vagyok a te
                                                                                                                                                           szerető barátnéd
                                                                                                                                                           M

U. i. Köszöntsd barátnémet a mint csak tudod és a mint én óhajtom.