Féja Géza: A Névtelen Jegyző

     A latin nyelvű gestákat, III. Béla király névtelen jegyzőjének műtét, Kézai Simon és Márk barát gestáit az udvar légköréből származtatjuk. Ezek a művek közös forrásból erednek, elsősorban a Szent László korában keletkezett, de elkallódott ős-gestából merítenek, de szerzőik más műveket, okiratokat és följegyzéseket is igénybe vettek, az európai irodalom körében is járatosak voltak, tehát korszerű tudományos igénnyel dolgoztak. Gestaíróink a francia gesták tanítványai, műveik teljesen elütnek a német krónikák szellemétől. A korai Árpádok idejében a párizsi egyetem volt az európai keresztény művelődés középpontja, s a magyar papok sűrűn megfordultak falai között. A magyar s a latin szellem tehát csakhamar a honfoglalás után élénk szellemi kapcsolatba került, és ez a kapcsolat mindmáig ép s virágzó maradt.
     Gestáink szerzői írók voltak valamennyien, egymástól élesen elütő, határozott arcú írói egyéniségek. Régiségünk képe elsősorban az ő műveikben tükröződik, magukba szívták az élet szélesebb területeinek nedveit és a szűk vallásos nézőpont fölé emelkedtek. Íróikat az egész magyarság élete, érzülete és gondolkodásmódja érdekelte, akár egyet értettek vele, mint a hivatalos udvari felfogással, akár kárhoztatták, mint a népi énekmondók „csacsogó énekeit”, de tekintetbe vették őket is, és számoltak velük. Hol a magyarság egész történetét igyekeztek megírni, hol csupán egy korszakát, de belső mélység terén egész életünket bejárták.
      Az udvari felfogást, Szent István keresztény monarchiájának szellemét, legjobban a Névtelen Jegyző testesíti meg, aki a honfoglalás történetét korának társadalmi és politikai viszonyaival elegyíti, mert a keresztény monarchiának akart történelmi ősképet teremteni, hogy igazolja és népszerűsítse. A magas udvari felfogás képviselője, a mondákat megveti, bizalmatlanul bírálja, s csak azokat fogadja el, melyeknek történelmi hitelét elfogadhatónak tartja: Emese álmát, Álmos feláldozását, a fehér ló mondáját, a csodaszarvas monda kései, vérszegény változatát. Botond bizánci hőstettének mondáját elutasítja, mert hiteles nyomát nem találta meg, csupán a „parasztok hamis meséiből hallotta”, de elmondja, hogy Botond pogánymódra folyó mellé temetkezett. Szembetűnő nála a történelmi hitelre való törekvés, művét tekintélyi munkának szánta, s az udvari rétegek tetszését kívánta megnyerni vele.
     Gestájának anyagát még sem meríthette tisztán irodalmi forrásokból, mert a honfoglalásról nagyon részletes, gazdag képet rajzol, de az is bizonyos, hogy a „parasztok hamis meséit” sem vette igénybe. Fel kell tehát tennünk, hogy élt a királyi udvarban, vagy legalábbis az udvar „közelében” egy énekmondó rend, mely magába szívta a fiatal keresztény monarchia szellemét és a hagyományt az udvar értékeinek megfelelően átalakította s színezte. De voltak „csacsogó” paraszti énekek is, a mezei magyarság bizonyára félig-meddig pogányszínezetű énekei, melyek a mélyréteg történelmi élményeiből merítettek, de irodalmi megörökítőre nem találtak.
     Az Attila-öntudat Kézaihoz mérve szerényen jelentkezik Anonymus művében, de a honfoglalás jussát ő is Attilától származtatja. Bővebb helyet azonban nem szentelhetett a hun hagyománynak, mert a honfoglalás történetét írta meg, s műve szerkezetének arányaira gondosan ügyelt. Írói képessége magasrangú, a nemzeti hősköltemény alapvonalait és szellemét művében erőltetés nélkül fölfedezhetjük. Ihlete az ősök megdicsőülésének átérzéséből fakad, ez az ihlet hatja át minden sorát. Az ősi múlt nagyszabású rajzával a keresztény monarchia központi hatalmának akar hitelt teremteni. Anonymus szerint a honfoglaló magyarság politikai érzülete és berendezkedése, s a keresztény monarchia központosító törekvései között nincsen szakadék, az Árpádház tehát a legteljesebb történelmi jogfolytonosság alapján kormányoz. A vérszerződés, szerinte, csaknem a monarchia hatalmával ruházta fel Álmost, s a szerződést kötő hét vezérnek és leszármazottainak, s csupán nekik biztosított helyet a királyi tanácsban, tehát beleszólást az ország ügyeibe. Anonymus „hét vezérének” szerepe teljesen megegyezik a királyi tanács későbbi szerepével. Az első országgyűlésről adott rajza a korabeli országgyűlésről ád érdekes képet: „Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét, meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek, meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetet vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország dolgainak”. Monarchikus országgyűlés ez, melyet a király tart nemeseivel. Anonymus még megemlíti a regös éneket a honfoglalásról:

„Maguknak ők mind helyet szereztek
És hozzá még jó nevet is nyertek.”

     De az első országgyűlésen, szerinte, már szó sincsen „szerzésről”, a törzsek szabad foglalásáról, hanem a birtokot a „vezér” adja nemeseinek a rajtuk lakó szolgákkal s földmívesekkel együtt. Anonymus az egykorú képet visszatolta a múltba, hogy a monarchikus kormányforma jogfolytonosság bizonyítsa.
     Arról, hogy a honfoglalás a nomád föderációk szellemében történt, s ahol lehetett, elkerülte a harcot és megegyezést teremtett, Anonymus is beszámol: „Mikor Lél, Bulcsú, Botond és a többi vitézek a második esztendőben nagy diadallal, épen és sértetlenül visszatértek Árpád vezérhez, nagy öröm támadt a vezér egész udvarában. Csaptak nagy vendégséget s minden nap pompásan lakmároztak a magyarok együtt a különböző nemzetekkel. Midőn a szomszéd nemzetek hallották végbevitt jeles cselekedeteiket, Árpád vezérhez özönlöttek: igaz hűséggel hódolva szolgáltak neki, de volt is részük jó gondviselésben; így azután sok vendég háznéppé vált.”
     Leírása nemcsak arról tudósít, hogy a nomád föderációk hagyománya, az emberséges megegyezésre való törekvés elevenen élt az Árpádkorban, hanem az Árpádok birodalmi gondolatáról is. Az Árpádok a nomád föderáció gondolatából korszerű birodalmi gondolatot alkottak, észrevették a Kárpátok medencéje körül élő népek közös történelmi végzetét, s anélkül, hogy népi jellegük erőszakos kiirtására törekedtek volna, egységes, nagy népcsaládba akarták egyesíteni őket. A nagy kelet-közép-európai birodalomnak terve folyton felüti a fejét egészen Hunyadi Mátyásig, e föderatív gondolat egyik legnagyobb képviselőjéig.