Dalmady Győző: Nyáry Pál temetése

Megcsendül a puszta kis harangja,
Most temetik Nyáry Pált, –
Bús siralma zokogást, énekszót,
Szelet, vihart túlkiált.

Nagy harangok fájdalmas nyögése
Ágyúk szörnyű döreje,
Ég zengése, földnek rázkódása
Jobban nem verhetne le.

Lépteink oly roskadók és lassúk,
Mély nyomot hagy mindenik,
Azt hisszük, hogy a nehéz koporsót
Bús szíveink emelik.

Most tudjuk csak, kit viszünk a sírba,
Ki az igaz hazafi:
Fájdalomnak sohasem voltak még
Fenségesebb hangjai.

A vasembert, a szabadság hősét,
Ki megtört, de nem hajolt,
Megsiratja a szabad, sík róna…
Hajh, most lesz csak elhagyott!

A pusztának csöndes birodalmán
Végigcseng a jaj szava,
Fölriad rá minden alvó szellem,
És megdöbben a haza.