Pilinszky János: Két szonett

I.

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni, el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

II.

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vette meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki tágra gyújt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivet az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva

a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.