Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák (részlet)

I. fejezet


DOBOS NÉNI ÉS DIÁKJAI

     Ezelőtt valami kétszáz vagy háromszáz esztendővel – mert ha nagyon messze hagyjuk az időt magunk mögött, ide-oda benne száz esztendő – a debreceni tornyos kollégiumban éppen olyan zajos volt az élet, mint most.
     Hiszen a diákélet nem változik, magok a diákok sem. Jól mondta a hajdúszoboszlói ember, aki az anyjukkal berándult Debrecenbe tizenöt esztendő után másodszor, hogy: »Ejnye, nézze csak kend, ezek a diákok egy csöppet sem nőttek azóta.«
     Nem ám, mindig egyformák, mindig ugyanolyanok, habár mások is. A professzor urak is majdnem ezek voltak, csakhogy háromszögletű kalapot s másféle szabású ruhát és alakot viseltek (a híres Hatvani professzor csak később jött).
     A kosztadó asszonyok és gazdák szinte ugyanolyan potrohos, jókedvű alakok, mint mostanában. Csakhogy most Nagy János úrnak, Kispéter Istvánné asszonyomnak nevezik, akkoriban pedig Bujdosó Jánosnak, Dobosné asszonyomnak hítták a legjobb kosztoló helyeket.
     Dobosné asszonyom a Csapó-utcán lakott egy alacsony földszintes házban, nem messze a híres iskolától. Elül bolt volt egy szépen festett néhai sertéssel, melynek belső részei messzire piroslottak (egy hajdani diák festette, azóta híres piktor lett belőle valahol külső országokban), bent az udvarban a Dobos néni lakása s távolabb a diákszobák. Ágy hátán ágy a szobákban, az ágyakban kettesével háltak a »nebulók«. A bagolydiákból kettő számít egy »filozófust« vagy »poétát«. Mert a rhetortól kezdve fölfelé már külön ágy dukál Dobos néninél s »Domine« titulus* a professzor uraknál.
     A »Dobos néni férje«, mert bizony csak (s amint kitudódik alább, teljes joggal) a felesége után nevezték ő kegyelmét, polgári foglalatosságára nézve hentes volt. Nem értett ugyan sokat a mesterséghez, de mivelhogy apjától, aki szintén koszos diákokat tartott, azt a festett sertést örökölte, a boltcégér kedvéért meg kellett maradnia hentesnek, pedig már Debrecenben akkoriban is annyi volt a hentes, mint amennyi Bécsben most a doktor.
     Aztán azért is jó volt, mert Dobos néninek nagy örömet okozott a hízlalás. Minden szenvedélye az volt, hogy ami a keze alá jut, legyen akár malac, akár diák, az ott színt és húst kapjon.
     Negyven, ötven sertést hizlalt s tíz fizetéses kosztos diákot tartott, azonfelül kettőt, akiket ő maga szemelt ki, ingyen.
     A fizetésesek nyolc pengőt fizettek havonkint s ezért mindent kaptak tőle, még anyai tanácsokat és hátbaütéseket is.
     Elhíresült hely volt a városban s igen gyakran lehetett hallani:
     »Dobosné bolond, Dobosné még ráfizet a diákjaira!« Néha szemébe is megmondták, különösen a szomszédból a rosszlelkű Perecz István
     - Ej, ej, komámasszony, nem jó rendszer ez, nem jó! Adjon a diákoknak kevesebb húst és több hátbaütést! Majd meglássa, hogy jobban kijön velök.
     De szerencsére Perecz uramnak nem sok befolyása volt az asszonynénire, s a diákoknak bőven kijárt a koláció, de a pirongatás is. Mert ha a szíve jó volt is, a nyelve keresztül-kasul járt minden halandó lelken, aki a tekintete elé került. Azt lehetett volna hinni felőle, aki felületesen ösmerte, hogy egy kiállhatatlan sárkány.
     Már korán reggel elkezdődött háznál a rettenetes patália, legelsőbb Dobos bácsit szidta össze, kivel szörnyen rosszul bánt, sokszor megfogta és kigurította az ajtón, egyszer ott esett össze a küszöb előtt, de ő ezt mind eltűrte, felkelt nagy nyugalommal, leverte a port ruháiról s besompolygott a boltba nagy dörmögéssel.
     - No megállj, asszony! … mert végre is én vagyok a te urad; kezembe vagy, megállj. Ezer szerencséd, hogy benn maradtál!
Úgy tett Dobos bácsi, mint Scipio, ki midőn átevezett a tengeren Afrikába, s a parton megbotolván elesett, mégis úgy kiáltott fel kevélyen: »Afrika földje, erősen tartalak.«
     Mikor a férjével végzett, a szolgálókkal kezdett zenebonát csinálni, valamennyit megverte, vagy legalább sírásra fakasztotta. Azután nagyharagosan berúgta lábával a diákcellákat és besüvített: »Válóra, gyerekek!«
     Jó szíve volt, de már a stílusából nem engedett. Ezt a mai debreceni kosztoló asszonyok már így fejezik ki: »Tessék reggelizni jönni.« (A szép szó olcsóbb lett azóta, de a hús drágább.)
     Hanem ha a nap fele részében azzal foglalkozott a nemzetes asszony, hogy mindenkinek keserűséget okozzon, a nap másik részét meg éppen abban töltötte, hogy mindenkit kiengeszteljen. Így volt neki egész napra való dolga, hogy soha el ne unhassa magát. Jó falatokkal állította meg a szolgálók könnyit, megsimogatta a diákok fejét, megbecézgette azokat, akik aznap jól viselték magokat, kikérdezte a leckéjöket a gyengébbeknek, mert tudott ám diákul is csak úgy, mint maguk a nagytiszteletű professzor urak, s amelyiknek nagyon nehéz feje volt a tanulásra, még azt is meg tudta vigasztalni jóságos szavaival: »Ne félj, édes fiam, hiszen a bátyád is nálam volt kosztban, az is nagy szamár volt, mégis királybíró lett belőle Erdélyországban.«
     De minek számoljuk elő minden diákját, különösen a fizető úrfiakról kevés a mondanivalónk. Hisz mi történetük van azoknak! Többnyire gazdag, befolyásos uraknak a fiai (mert nehezebb volt akkoriban bejutni Dobos nénihez kosztosnak, mint mostanában a minisztériumhoz fogalmazónak), tehát rendre gazdag, befolyásos urakká lesznek és mégis azt hiszik, hogy semmi különös sem történt velök, hanem a két ingyenes diák sorsát fogjuk kísérni.

/*/ Uram, úr; cím, rang.

 

II. fejezet


HOL VETTE A NÉNI A KÉT KOLDUSDIÁKOT

     Azt sem tudják még, kicsodák, pedig ezt kell legelőbb elmondani.
     A néninek magának is két fia volt valamikor, Pista volt az egyik s Lacinak hítták a fiatalabbikat. Az úristen azonban megszerette, magához szólította egymásután mind a kettőt. Pedig ’iszen eleget szerette azokat Dobosné asszonyom is, s amint kivitték a másiknak koporsóját is az udvarból, a derék asszony maga is beteg lett, hagymázba esett s ha nincs ott kéznél a felcser, tudós Sopronius Gábor uram, bizony-bizony utána ment volna azoknak a szegény fiúknak.
     De így is, mikor felgyógyult, szörnyen fájt a szíve miattok; mikor a sok idegen diákon végigtekintett, mindig kiestek a könnyűk szúrós hamuszín szemeiből: »Istenem, Istenem, egyik sem az enyim.« Annyian valának és mégis üres volt az udvar, hiába szaporította meg a számukat hétről tízre, mégis csak ki volt halva az udvar, és megdöbbentette a csendje, elszorította a szívét, mégis csak hiányzott mindenünnen az a kettő.
     Hej, mikor még a »Pista«, »Laci« nevek hangzottak az udvaron! …
     Egy jó gondolata támadt erre a néninek, hogy hátha két olyan szegény diákot vennének magokhoz, akiért nem fizetnek kosztdíjt, aztán ő azt hihetné róluk, egy kis fantáziával, hogy ezek az ő fiai, »mert látod, fiam – mondta Dobos bácsinak – az a fizetés rontja a dolgot«. Legalább az illúziót biztosan az tette tönkre.

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf