Lendvai István: Petőfi szelleméhez

Idézlek, haragos istene másabb ifjúságnak
és szavaid eszeveszett haragját kongatom
e vérrel kormos éjszakában, –
megkergült az idő, hogy Téged elorzott
s égő szemeden sírbogarak futoznak
s a magyar sóhajra bután zördül egy távol
kukoricás az őszi holdban, foszlott vázak
erdeje, szörnyű jelül, hogy erre jutott az élet
rapszódiás idők vesztével.
Ó, nagy zabolátlan
utolsó démona lázadt pusztai vérnek,
gyönyörű szláv, kibe lobogni szállt
magyar szentlélek, ülj meg a tépett
versfaragónál. Őt is a sorsok vincellérje
másízű tőkéről oltotta magyarrá
s adta szemére átkul e földnek isteni
napját: lenne siralmas multán
ifjúi főbel marcona, vert funerátor
s vigasza már csak múltak idézett árnya.

Mennyköves ifjú,
nézd meg e rongyolt földet: tiszta hevület
merre szakadjon a búsult szívből? visszariadna
hontalanul, mint kivetett kutya lapulna
szégyenesen, mert nincs ki fogadja. Rokkant
véne avult világnak s újködös álmok
hűbele kócosa mindneveden marakszik
s fülébe egyként ólmot eresztett
konok ábrándja, hasztalanul sikoltoz
a fajnak eleven jajja, nekik az mélyebb,
tompább, mint a te sírod éjjele,
holt parittyás! Más zene hangzata
vidítja őket s egyként szívelik
a könnyű kóklert. Ó, mennyi álság,
mennyi bitangság e magyarok-komédiája!
S mit ér, ha mozdul is olykor
jobbak lelkén valami csendes fájás,
ha megdübörög nehánynak éjszakáján
a mártír földnek hánykódása,
de gyengén s tört reménnyel: jaj, tudákos
már a jobb hegedős is, agya pincéjén
hűti a lángot s hasztalan is nőnének
büszke bitók e földön: agg idegenség
lenne hűs okosaknak. Mi lennel lángod
e népnek s mi néked e nép, hol
rongy palotáin bátran gőgöl
üzletes isten s torz erénnyel
dívik? Mi messze lobogsz már
nagy zabolátlan4 hova nem züllött
szláv szemeidnek láza: szabadság, forradalom
fantomja! Oly idegen vagy
bomolt hajaddal s vad hiteddel,
mint kései árva cigány, kit régi
szerelmek bántanak s egyedöl dől a húrba
vihart verdesni süket tájon, – oly idegen,
mint a botrakövült juhász, s mint idegen itt
a hetyke batalion, mely dalolva
marsol a poklok alá s mint idegen itt már
minden, minden: a gyehennaverő fiúk
s apák rettentő lelke és a
néma anyák eszelős keserve, mind
s mit szó ma hiába próbál
vasak alól kizokogni, de halld meg
elűzött istenen márciusnak:
a vér elomlott bécsi tornyok alatt
s a gerinc itthon dögölt meg bennünk,
ítélet kánikuláján egy fajta veszett csak,
cifrán dúlta a végzet, szívszakadó
nevetség! de az ég tintába borulna végig,
ha beleköpnék a magyar gyalázatot.
S már nem tudom én (kiben ég a velő
és nem azért sírtam eléd e néhány verset,
mintha ijednék vénhedt honfisírással,
de ifjúnak érzem erőmet
s forró fajtával menetelni jövőbe,
előlverekedve, volna vágyam),
nem tudom én, hogy fejfa-e testem
ősz pirosán, vagy híd deszkája,
min átrobognak holnap víg, muzsikás
rohamok, de engem az éjfél
döbbent s nem adatott szememnek
örömebb látvány. S téged idézlek, elmúlt
arcodat ostromolva: ó Sándor, Sándor,
megkergült az idő, hogy csúful
fordul elénkbe önnön márciusunk
s a balga szívesség, fene okosság
csonttá krisztusított. Új népeknek
bátor tavaszán lettünk őszimádók,
férfiharagnak sima heréltje lettünk,
végzett náció.

1918. május

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf