Dsida Jenő: A költő feltámadása

Már leng körülötte a gyertya:
legyen neki fényes az út.

Fátylat az arcra!
A kézbe keresztet!
Lába elé koszorút!

Bomlad a test már, barnul a hulla,
a tömjénfüst
gomolyogva kicsap, sírva köhögnek,
felnyöszörögnek, torkát köszörüli a pap.

És akkor, lám fölemelkedik
Ő.
Ajtóhoz tántorog és kimegy
Ő.

A tártölű fenyves alatt
mellébe özönlik a hűs levegő, –
meghajlik a szirti fenyő, a sok suhogó
fa-titán.

S Ő
elrohan alkonyi fényben
egy lángszínű lepke után.