Nagy Pál honvédvadász-hadnagy, plébános

     Mint temesvári papnövendék a 33-ik honvádzászlóaljba önként lépett be 1848. augusztus hó 13-án. Azonnal, mint honvédtizedes a zászlóaljhoz ment Petrovoszellóra, ahol rövid gyakorlat és hadművelet tanulmányozása után, a csurgói rácok, de különösen a határőrvidéki katonai horvát ezredek által megszállva tartott sáncok ellen kületett.
     A csurgói rác és horvát sáncok bevétele volt az első vérkeresztsége derék és bátor paphonvédünknek, Nagy Pálnak. Reggeli öt órakor ködös időben értek a sáncok alá és a lelkes őrnagynak, Pethő Vilmosnak lelkesítő, bátorító szavai után, sebes léptekben mentek a sáncokhoz. Mindkét részről egyszerre elkezdődött a pokoli ágyúzás és puskaropogás, mivel honvédeink csakhamar felhagyva, halált megvetve, szuronyszegezve rohantak a sáncokba, hol ember ember ellen küzdött és a szerbek és szerviánusok sáncról-sáncra hátrálva, rövid pár óra alatt rendetlen futásnak indultak. Részükről alig 150, míg az ellenség részéről vagy 5–600 halott, s vagy 1000 sebesült maradt a harctéren. – Ez eléggé mutatja, mily elkeseredett volt a harc, s hogy mily kitűnően használták a szuronyt vitéz honvédeink. – Hogy mily vadállati módon bántak el a rácok és szerviánok szegény honvédeinkkel, kiket már előbb az előőrseken megleptek és elfogtak, bizonyítja azon iszonyú látvány, mely honvédeink elé tárult akkor, midőn a sáncokba berohantak. A sáncok oldalaiban gödröket ástak s oda dugták be, meztelenre vetkőztetve, talán élve, honvédeinket.
     Kis Ernő tábornok rendeletéből parancsot kapott a zászlóalj Nagy-Becskerekre menni, hol pár napi időzés és pihenés után, a híres tamásováci sáncok ellen mentek, ezt is bevéve, lerombolták, Illavicát, Jarkovácot a rácoktól megtisztítva, Török-Becsére érkeztek, ott szolgálatot téve. Karácsony felé Tótaradácra jutott a vitéz 33-ik zászlóalj, de alig töltött ott néhány napot, parancsot kapott, hogy haladék nélkül útra keljen Pest felé, hol is a csatározásokat alig kipihenve, útra kelt a zászlóalj az örökemlékű 1848. évi szigorú télben, – Eleméren, Nagy-Kikindán keresztül karácsony napján este Szegeden volt a zászlóalj. Ott meghálva, másnap útnak indult Cegléd felé. Szegedtől kezdve Pestig – levonva a szigorú hideget – a zászlóalj útja valóban diadalmenethez hasonlított, amennyiben a szegedi, félegyházi, kecskeméti polgárság meghallván a szegedi 33-ik zászlóalj megérkezését, vetélkedve siettek mindenütt a főtérre, ahol a zászlóalj fel volt állítva és kérve kérték az őrnagyot, ne engedje a zászlóaljat beszállásoltatni, hanem viszi ki-ki a maga honvédjét és arra a helyre ismét vissza viszi, ahonnan elhozta. Vitéz honvédeink mindenütt a legnagyobb vendégszeretettel találkoztak. Elérve december 28-án Pestre, ott a Páris városához címzett szálloda előtt, hol Görgey lakása volt, felállt a zászlóalj. Görgey táborkari tisztjeivel a zászlóalj fölött szemlét tartva, nagyon örvendett úgy a zászlóalj állapota, mint a honvédség kinézése fölött. Erre a városba beszállásoltattak. Két napi pihenés után, január 1-én a Rákos- vagyis vérmezőn táborozott a zászlóalj a kegyetlen hidegben, és rövid tanácskozás után a tétényi ütközetbe küldetett. Január 2-án pár órai küzdelem után Téténynél Windischgrätz tízezer emberből álló hadseregével megtámadta a fedezetül hagyott maroknyi magyar sereget, Pethő őrnagy ügyesen elosztván a pici, de bátor és vitéz sereget, illetve zászlóaljat a hóborította hegyek között, s több órai harc után az ellenséget szerencsésen vissza is verték 1849. évi január hó 19-én. Ezen előőrsi ütközet után vitéz paphonvédünk, Nagy Pál tiszthelyettessé lett kinevezve.
     Január 21-én újra megtámadta Windischgrätz a maroknyi magyar csapatot és pedig délután három órakor. A vitéz zászlóalj ekkor már tudta, mi sors vár reá? Tudta, hogy Görgey a Bányavárosokon keresztül meghátrált s a fedezetet saját sorsára hagyta. Pethő őrnagy összegyűjté a zászlóaljat és a következő lelkesítő s örökké emlékezetes beszédet intézte hozzá:
      „Kedves fiaim! A hadviselet úgy kívánta, hogy a hadsereg biztos elvonulását a 33. zászlóalj fedezze; mi itt maradtunk, bízva kipróbált vitézségtekben, bízva Istenben, addig is, míg Léváról segítségünk érkezik. – Úgy hiszem, ismét vissza fogjuk verni ellenségünket, mint ezt tegnapelőtt tettük; azért hagyjátok honn a podgyászt; mindenki csak fegyverrel és tölténytáskával jelenjék meg a kitűzött harc terén; ha győzünk, mindent feltalálunk, ha nem, – akkor podgyászunkra többé szükség nem lészen. Itt élnünk vagy halnunk kell!”
     A harci parancs kiosztatván, Nagy Pál, mint tiszthelyettes helyettesíté a január 19-én elesett Borsos Albert hadnagyot. – Megszólalt a harci riadó, ki-ki századonkint foglalá el helyét. Az ágyúk a város közepén levő hegyen foglaltak helyet. Esti hat órakor iszonyú ágyúzást kezdett az ellenség. A mi ágyúink csak szórványosan, de biztos lövéssel feleltek. Beesteledett. A puskapor-füstben és a leszállott ködben alig lehetett látni, míg egyszerre a hegyekről „hurrah” kiáltással rohant az ellenség honvédeinkre, de ezek is készen lévén, sortűzzel fogadták a rohanó ellent, erre több rakétát bocsájtottak a mieink közé, hogy ki tudják a sorok tömöttségét, így honvédeinket megvilágítva, ők is nyíltan látták, hogy óriás sereggel kell megküzdeiök.
     A sorlövések mindinkább gyakoriabbak lettek, végre észrevették honvédeink, hogy be vannak kerítve, s 11 óra tájban pokoli lármával, szuronyszegezve rohantak katonáinkra, ember ember ellen harcolt, a túlnyomó haderő a hős kis csapatot részint leszúrta, részint elfogta.
     Ezen éjjeli és utcai harcnak nevezhető viaskodásban paphonvédünk, Nagy Pál fején súlyos ütést kapván, elszédült, s mire föleszmélt, kezei saját kardszíjával összevalának kötve és két polyák katona hurcolta magával. Iszonyú látvány tárult el szemei előtt, midőn éppen a temetőnél felállított 5-ik századbeli társait látta a hóban vérökben oly sűrűn fekve holtan, hogy alig tudott lépni, hogy reájuk ne lépjen. Halva, megcsonkított testtel, félig még életben, haldokolva szerte-széjjel, mint kévék feküdtek a dicső honvédek a temető árkában és közelében.
     Magyar részről 500 halott és sebesült volt e csata áldozata; maga Pethő Vilmos, a hős bátor vezér is megsebesült; akik életben maradtak, fogságba estek; csak igen kevesen menekülhettek meg, az áldozatkész bányászok földalatti utakon mentvén meg őket.
     Midőn Görgey céltalanul és alapos ok nélkül reterált a Bányavárosokba, fedezetül hátra hagyván egy maroknyi katonaságot, nemcsak árulást és hadvezéri nagy hibát, de lelketlenséget, kegyetlenséget is követett el, biztos halálba, elpusztulásba kergetvén a dicső és szép 33. zászlóaljat, mely már addig is mennyi dicső csatát vívott s még fényes szolgálatokat tehetett volna a haza ügyének. – A 33-ik zászlóalj elpusztulása is Görgey lelkén szárad!!
     Nagy Pál vitéz paphonvédüket számos sebesülttel a tartalékhoz vitték, hol kezei feloldatván, egy markotányosnő szívességből adott neki annyi vizet, hogy arcát a vértől megmoshatta; aztán körül állták a polyák katonák és tisztek s elkezdték gúnyolni, szidni, vallatni, hogy: mennyien voltak? kik voltak azok a gyermekek az ágyúknál, akik oly kitűnően lőttek, ezredes uroknak jobb karját lelőtték és sok krát tettek? Mind e kérdésekre honvédünk nem felelt, mert nem értette nyelvüket s csak tolmács által beszélhetett volna. Ezután következett Windischgrätz győző hadseregének dicső tette: a rablás. – Honvédünkről először lehúzták a jó köpönyeget s adtak helyette rosszat, azután lezúzták lábairól jó csizmáit, melyeket Selmecen vett, s adtak neki egy rongyos kamáslik cipőt, szóval: ruháitól megrabolták a hős osztrák katonák. – Így ruháitól megfosztva, egy kis tűz mellett dideregve töltötte az éj hátra levő részét. Reggel összeszedve a magyar foglyokat, szám szerint 350-et, egy olvasztó műhelybe zárták őket s itt a fáradt honvédek a puszta földre fekve pihentek egy keveset, ha ugyan pihenés az ilyen fekvés.
     Délben kirendelték a város népét a foglyoknak ételt vinni. Nagy Pálnak itt újabb fájdalom és meglepetés lett osztályrésze. Ugyanis az ő szállásadó házi asszonya vitt a magyar foglyoknak ételt és pedig egyenesen Nagynak. Kereste is őt a jószívű asszonyság, ki, midőn meglátta a paphonvédet, oly zokogó sírásra fakadt, hogy szólni is alig tudott. Ez volt az utolsó ebéd, melyet honvédtisztjének készített. Aztán kérdezte: a nála maradt ruháit megtarthatja-e? fogoly honvédünk azt válaszolta, tartson meg mindent emlékül a néhány napi szíves ellátásért, de vigyázzon, hogy az osztrák katonák meg ne találják, mert akkor halál fia.
     Kirendelték azután a város lakóit szánakkal a csatatérre, hogy összehordják és elvigyék a halottakat egy közös sírgödörbe. – Vérfagyasztó látvány tárult itt a szemek elé. Tíz-huszával halmozták fel szánakra az éktelenül eltorzított, megdermedt és ruháiktól megfosztott honvédeket, kik még pár órával előbb Leonidásként harcoltak, egyiknek másiknak feje lelógott a szánról, hogy a havat horzsolta, midőn a szánnal hajtottak. Mennyire fájhatott az a fogoly honvédeknek, akik szemtanúi valának e barbár temetésnek.
     A halottak így eltakaríttatván, másnap az összes foglyok személy- és ramg különbség nélkül, összeállíttattak és egy dzsidás osztály őrizete mellett útnak indíttattak Pest felé. Voltak vagy 350-en, gyalog, olvadó hó és vízben, rossz ruhában, majdnem mezítláb kellett a lovak között menniök, épp úgy, mint a lovasok lovaikon; és ha valaki, szomjúságát eloltandó, letérdelt havat vagy jeges vizet venni, inni, irgalom nélkül megkardlapoztatott; eledelük egész nap nem volt más, mint hó és eső által megromlott száraz kenyér. – Így jutottak el Ipolyságra, ahol a városon kívül félig fölépült, ajtó és ablak nélküli megyeházba zárattak, melynek ablakain keresztül a hóvihar egész éjjel süvöltött. – Január hó 26-án értek Vácra. – Útközben a foglyok száma számos előkelő polgári urakkal szaporodott, kiket a katonák kihurcoltak kétségbeesett családaik köréből. Vácra érve, a piaristák épületébe zárták a foglyokat. Nagy a refektóriumba jutott. Vagy 80-an voltak ott; a földre szalmát hánytak s arra feküdtek az út és hideg fáradalmait kipihenendők. Ki volt ugyan a város lakossága rendelve a foglyoknak eledelt hozni, de biz abban nem mindenki részesülhetett. Nagy Pálnak sem jutott. Hajnalban kiment a folyosóra iszonyú éhség által gyötörve s bár az őr által puskatussal veretett, nem távozott addig, míg egy szelíd lelkű piarista atyától egy kis ételmaradékot nem kapott. Ez pedig hideg babfőzelék volt, mit hogy hamarébb elkölthessen, a főzeléket megette, a rajta volt kevés húst pedig kendőbe takarva eltette a pesti útra.
     Ezután a foglyok ismét összeszedettek és ismét lovasok által Pestre kísértettek a hírneves újépületbe (Neugebäude). Nagy társaival a III: udvaron levő 53-ik számú fogolyterembe záratott, s azon a szalmán feküdtek, melyen még 1848. június havában a magyarok által lefogott Roth és Philippovich katonái heverésztek. – Elképzelhető a szegény honvédek rettenetes sorsa e férgekkel telt helyiségekben, azonkívül rongyosan, piszkosan, 50–60-an egy szobában.
     Itt a polgárokat és főbb tiszteket elkülönítették. Naponkint lehetett hallani, amint a foglyokat az épület hátulján levő ölfarakás között főbe lövöldözték. A foglyok semmi biztosat nem tudtak sorsuk felől. Itt történt, hogy Nagy Pálnak szomszédja, Ábrahám György, egy délután Nagynak tiszti sapkáját fejére téve azon ürügy alatt, hogy kimegy a folyosóra, többé vissza nem jött. Ezt az őrök észrevevén, Nagy Pált puskatussal ütötték, mondaná meg: szomszédja hogyan szökött meg? sőt agyonlövéssel is fenyegették, ha ezt meg nem mondja, de Nagy minden kínzás dacára sem mondhatott semmit se, mert ő maga sem tudta, hova lett Ábrahám György.
     Ily szomorú és siralmas helyzetben töltött el Nagy három egész hónapot, míg egyszer azon ítélet jött, hogy a 20 éven alóliak mind besoroztatnak büntetésből közembereknek nyolc évre. – A foglyok közül kiválasztottak tehát vagy kétszázat, s átkísérték őket Budára, ahol felesküdtek az osztrák zászlóra s fölöltöztetve császári katonai ruhába, erős fedezet alatt gyalog Győrön át Bruckig, az osztrák határig kísértettek, s innen vasúton Bécsbe. – Szegény honvédeink azt hitték, – miután most már osztrák katonák voltak – hogy a szenvedésnek, nyomornak és éhségnek vége lesz. De keserűen csalatkoztak! Mert másnap kaptak egy krajcárt, ebére 9 lat kenyeret, levest és kevés főzeléket, s e jó kosztért délután az épület udvarán levő nehéz földmángolót kellett felváltva húzniok s az udvar rögeit összetörni, s így honvédeink nem kaszárnyákba, de dolgozó házba jutottak.
     Öt napig tartott e nemtelen emberkínzás. A hatodik nap éjjelén – hogy a polgárok közt feltűnést ne keltsenek – vasútra vitettek, s elkísértettek Prágába, hol a 37-ik Máriássy, most József főherceg nevét viselő ezredbe osztattak. Itt tekintet nélkül a legaljasabb munkákra, tisztogatásokra szoríttattak. Nagy Pál félévi szolgálat után megbetegedve, kórházba karült, ahol tüdősorvadás jelei mutatkozván rajta, a fegyver alatti szolgálattól felmentetett, s többed magával a königrätzi várba a kazamatákba internáltatott, hol pár hetet töltve, véglegesen elbocsájtatott 1849. évi november hó 1-ső napján. Budán kapta ki a fél behívásig (bis zur Einberufung) tartalmazó német cédulát. Ezen a kevésnél valamivel többet érő bizonyítvánnyal mehetett azután haza! Így szabadult meg Nagy Pál a tizenegy hónapig tartott keserves és kegyetlen fogságból.
     Rongyos katona köpenyegben, foltozott sárga-fekete zsinóros nadrágban, rongyos bakancsban, kenyértarisznyával a nyakában, Nagy Pál átment Pestre, keresve valakit, aki haza vigye Szegedre, nem lévén már annyi ereje, hogy annyi viszontagság után, gyalog megtehesse az utat Szegedig. Meg is találta a szegedi fuvarosokat a külvárosban a „Medvé”-hez címzett vendéglő udvarán, ahol őket kenyerezés közben találta. Azon kérésre, hogy vinnék őt haza, látva nyomorúságos öltözetét, gúnykacaj közt azt válaszolták, hazaviszik és egy forintot fizet, ha kocsira ül, 50 krajcárt fizet, ha a kocsi mellett gyalogol, mire mindnyájan ezen sületlen ötlet fölött gúnykacajban törtek ki. Hogy mennyire fájhatott a szegedi születésű, elcsigázott paphonvédnek e durvaság éppen a szegediektől, elképzelhető.
     Nagy – keserűséggel szívében – már távozni akart, midőn a szín alól egy fiatal ember így kiáltott utána: „Hallja fiatal ember, jöjjön közelébb!” Ő tehát a hívó felé tartott és végtelen nagy lőn meglepetése, midőn ezen kocsisban az ő egykori tisztogató katonáját, Tóth Gergelyt ismerte föl, aki eltekintve az ő rongyos ruháitól, „hadnagy úrnak” szólította, s hallva a „hadnagy úr” szerencsétlen állapotát, szívesen vállalkozott őt minden díj nélkül hazavinni, sőt még élelemmel is ellátta őt. És haza is vitte szerencsésen. Midőn a szegedi vámháznál a „hadnagy úr” elbúcsúzott fuvarosától, csekély borravalóval kínálta meg a jó fiút, aki így felelt: „Nem fogadok el semmit, majd akkor adjon hadnagy úr, ha jobb sorsa lesz.” – Nagy csakugyan kutatta későbben ezen becsületes fuvarost, de nem találtatta meg, valószínűleg meghalt.
     Éjjel 11 óra lehetett, midőn november utolján elérte az atyai házat. Atyja, holt hírét hallván a hazatérő sebesültektől, hazajövetelére nem számított, nagy volt tehát a jó öreg meglepetése, midőn holtnak vélt fia a szoba ablakán bekopogtatott. A jó öreg ki se akarta nyitni az ajtót, azt gondolván, hogy talán az nap beszállásolt német katonák valamelyike eltévesztette lakását. Nagysokára fölismertetvén, sietve nyitottak kaput és zokogva borultak egymás nyakába.
Nagy Pál ezután ismét belépett a papnöveldébe és 1854-ben áldozó pappá szenteltetett, s ma Mező-Kovácsházán plébános. Bokros érdemeinek elismeréséül az aranykoronás érdemkereszttel lett kitüntetve. Éljen még soká a buzgó pap és hő honvéd, ki oly dicsően rótta le honfiúi kötelmét a vész napjaiban.

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf