Vajda Péter: Magyarország

»Nincs a magyar földön kívül élet« – igen hiszi Barkács
»Vagy, ha van, olyan nincs! « így mondák századokig már
Tisztes apák s fiaik mondják még e napig; és ki
Nem hiszi, kurta eszű. Van-e jobb kolbász a világon,
Mint Szegeden? van-e jobb ízű a miskolci kenyérnél,
És a szalonnánál, mely makkbul lett a Bakonyban?
Hogyha a nemszmélit gyöngének tartod, igyál jó
Somlait, avagy erős rusztit, veres egrit, ízére hatalmas
Villányit, vagy igyad minden borok ős fejedelmét,
A tokajit; hová kell ennél több? mézbe fúlunk és
Tejben úszunk… ökrünk van elég, van lónk-szamarunk is.
És terem annyi dohány Tisza és Duna térein, innen
És túl, hogy mihelyst szükséges lenne, valóban
Rendre kifüstölnénk e hazábul miden oly álhőst,
A ki ereszteni jött hozzánk, és a bugyogóban
Hordja szívét s nem akar magyarok közt lenni magyarrá!
Van posztónk dohánynak elég, van rája sinórunk
(S nem idegen!) aranyos sarkantyú ékíti csizmánk.
Kostököt és csákányt hordozni előjoga régen
Fajtánknak, s kipederni bajuszt, káromlani istent,
És a borok mellett nem félni tatártul, orosztul…
S kérdem, hol vagyon e földön kívül élet? a hol jól
Lakhatnál mint itt, ápolnád hasadat és nem
Gondolnál munkára; hol ökreid és a parasztok
Hordják a terhet s te királyian ülsz, eszel, alszol,
Századik ősöd igen jeles ember volt; szíve lelke,
S karja helyén álltak, – küzdött, vérzett a hazáért…
És mivel ő mindent teve: semmit tenned, oh szép sors!
Most te, akár értesz hozzá, kormányzasz, akár nem.
A megye termei föltárvák mindenha előtted,
És szabad itt szólnod, szabad a karddal zörejezned,
S ha leívád magadat, szabadand verekedve veretned.
Meggyőződésed nincs – s szégyen volna egyébütt,
Hajh, de nem úgy nálad – nálad forrása erénynek.
Mert árulhatod itt magadat, s el is adhatod és ki
Vetheti, hogy nem vagy becsülettel telve, szemedre?
Kérdik: adózhatol-e? te süket vagy… »Itt nesze pajtás
Két arany, és ne adózz!« S a terem felfordul a hangtul:
»Nem, nem adózuk! a pórság csúnya dolga fizetni. – «
»Drága barátocskám, de íme ott négy arany, ezt én
Néked adom, ha belőle házadnak adandasz adóul
Egyet.« Négy aranyom nem enyém többé… s ateremben
Hangzik: adóznunk kell… a parasztot terhe lenyomja…
És ha kidűlt a szamár, bőrét is a lóra rakandják.
Győztünk Baranya mi… győzött Temes és a Bunántúl
Ekképp sétáland diadal, kétféle, Tiszáig,
Ettünk és ittunk, s a tehert vállunkról egészen
Más hátára vetők, mieink a vármegye-termek,
Országszerte mienk minden hivatal, haszon, érdem,
És a dicsőség… Más görhes lovain viszi útra
A kövicset, murvát, s fizet érte, de négy lovú hintón
Átröpülök rajt’ én (tudniillik, az isten akarván,
Mert ősszel s télen van némi kivételem) … Ő hogy
Szalmán hálhasson, füstpénzt fizet… Én a pipának
Száján több füstöt játszom levegőbe havonkint,
Mintsem a kürtön egy esztendeig ő, – s teszem ingyen!
És ki merész egy szót felhozni vitézletem ellen?
»Drága vitézlett úr… tessék kardjára tekinteni…
Annyira rozsdás már, hogy alig ösmerni reája,
És hüvelyéből alig lehet a levegőre kihúzni…
Kár a becses kardért… hihető nagyon át vala ázva
Durva pogány vértül, s ím ezért kell halnia csúfos
Rozsda halállal… Ugyan hol volt a nagy csata, melyben
Fényleni látta az ég, s villogni a föld? Ne redőzze
Homloka szép bőrét, uram! Ez nem csúf; Maratonra
Eskhetem… avagy, mert örömest hall ön honi példát,
Győrre is esküdhetem, hogy igen vágynám kitanulni
Érdemei folyamát.« Te gyerek vagy, tegnapi fattyú,
Nem tudhatod, mily szép emlék kíséri a rozsdát.
Nektek az újra veszett szemetek, fejetek, s eszetek, s ha
Nem könyörül jókor (lehet-é ez?) rajtatok isten,
Akkor mind magatok vesztek, mind veszni fog a hon,
És a vitéz fajrul csak a hír fog szólani búsan. –
»Nem, lehetetlen, uram; kérdezzük meg csak a férfit,
A ki a kert alját távolra hagyá el, alá föl
Jária híres Tolnát, és megfordult Baranyában; –
Tán mondhat némit, mi lerágja e kardrul a rozsdát…«
»Én idegen vagyok itt, uraim, nem szólhatok… oly jól
Tartottak, hogy mondhatom a deli frankok honában
Sem lakomáznak igyen… jó bor, sült, jó ízű tésztás,
És a barátságnak szakadatlan folyama – és én
Rossz jól hogy lennék ti irántatok? a kik irántam
Vég nélkül szívesek vagytok?… jobb hagyjatok innom:
Éljenek a magyarok, s ébredjenek s míg idő van.«
»Tán csak nem alszunk, hisz együtt ettünk vala önnel.«
»Nem, nem alusznak önök, hol az asztalt kell körül ülni…
Itt az egész haza éber… igen,… de hol… Ember a gátra!
Hangozik: ott a fülek bedugulvák – és ti alusztok. –
Nem látjátok-e mint derül a menny, délre, nyugotra?
Nektek alant van a nap… ti alig becézitek isten
Fényes igazságit; csecsemőség álmai nyomják
Szemeteket, s a mit tesztek vezetőül az orrot
Kéritek hozzá, s így köd az a mibe vágtok acéllal.«
»Ez sértés uram; ezt nem mondá senki magyarul!«
»Jól van, hallgatok… itt látom nincs szólni jogomban.
Szólani szép jog ugyan, de jog s hallgatni is. Ettül
Nem tilthattok el.« »Ön makacs és kötekedni kívánó;
Szóljon, hallgatjuk… s ki vele, mi az, s mi ködöt von
Ránk, és másoktul elválaszt, hátra taszítva?
Rajta, csak egy okot is!« – »Nem erőltetem itt magamat meg.
Nem szükség… önöket magyaroknak lenni tagadnom
Könnyű.« »Mi? magyarok nem volnánk? Mely pokol ádáz
Ördöge súgta kegyednek e rágalmat, mi nem Árpád
Fajzata? Oh okos úr, távol megy a tréfa kegyednél.«
»Végig nézem a tanodákat e honban« »Oh kedves
Úr majd másképp lesz.« »Bemenék a hölgyi körökbe,
És piros ajkakrul hajlottam zengeni frank szót,
És piros ajkakról hallottam zengni olasz szót,
És piros ajkakrul német szót ömelni hallék,
A magyar árva beszéd nem bántott senkit;aludt a
Kuckóban.« »Nem ez úgy több nem fog soha lenni.
Égre, pokolra, azok lakozóira, nem marad így már!«
»Voltam színházban.« »Jaj, jaj, jaj!« »Páholyotok sok.
Nemde kevés uraság vagyon e szép térü hazában? –
Lelkes hölgyitek koszorúja különben igen nagy
Csorbában szenved… mert, mondom, több üresen állt,
És gyászos feketén fényének utána esengett.«
»Rossz, rossz, uram, de fogunk majd rajta segíteni… fölkel
Majdan a jobb érzés hölgyeink kebelében is, és e
Színház szűk lesz; – a sok páholy végtére kevés lesz;
És fejedelmi Dunánk partjára megyünk el a sárbul.«
»Voltam a másikban szintén és tömve találtam
Hím s nőkkel földszint! urak és hölgyek sokasága
Nyomta a páholyokat; volt bőven hahota, volt taps,
És a sötét teremet kivilágítá az örömzaj…
Rendén volt ez is, úgy-e… de megszűnik?« »Oh uram itt már
Jobb befogom számat; mert jobb ott tűrni szelíden,
Hol nincs orvosság a kór ellen; mi haszonnal
Fognék dörgeni és sűrű átkot verni fejökhöz…?
Hagyjuk, majd az idő meghozza szerét nyavalyánknak!«
»Félek, késő lesz… mikor a baj mélyre feneklett,
S bármi erőművei mozdítani nem lehet arrább…
Szerte tekinték én e honban, s rossz zaj ütötte
Itt-ott meg fülemet… mondják: nincs annyi magyar, mint
Nem magyar, és amazok szabják ki előnkbe a törvényt.
És szóltak mások, nem igazság, hogy mi viseljük
Mindenféle tehert s amazok szedjék a gyümölcsöt!
Izzadjunk mi tizen, s könyüvel lágyítsuk a földet
Hogy lágyan feküdjék maga ott úr… Ilyeket hallék
S ez nem igen tetszett; s bizonyos métely jele, mely a
Birkát meggyilkolja rútul, de az úr kárára!«
»Kérdem, hát máshol nincs szinte úgy?« »Erre felelnem
Könnyű; tekints méllyel nyugaton, délen, s hol az éjszak
Tengere habjával germán fajt üdvözöl, és ott
Látandod, hogy a hont közös érdek lánca keríti,
Hogy ha nyer egy, vele nyer mindenki; ha sújtva van egyik,
Érezi a szomszéd, s fájlalva bosszulja meg a hon.
Itt oda veszhet egész ügyetek, s lesz millió, a ki
Nem fájlalja sebét, s mit sem fog tudni belőle.«
»Ez nem igaz, lehetetlen; a kancsuka nem fog az ördög
Köldökének sem tetszeni.« »Hátha a kancsuka otthon
Elmarad, és ide csak kormánybot hozatik, a mit
Látni szerencsém van most is?« »Bizony a mi botunkkal
Oktalanul mérnéd az Orosz korbácsokat össze!
Nálunk botkormány nincs többé, sem katonáknál,
Sem roboton.« »No ezen örülök nagyon… Ez haladás, ez
Ügyeteken szépet változtat… Mert igaz ám, hogy
A nyerges csacsi nem kérdezgeti, nyerge kitől van,
De ha lehet, nyerget s lovagot levet a csúnya sárba!
Oh, hogy a botjogrul bölcsen leköszöntetek, az szép!«
»Megtettük s önkényt… az idő szavait mi elértők.
Nálunk emberszám a paraszt, jöhet és mehet és ha
Isten akarja, akár tábornaggyá lehet« … »Ez sok,
A mikoron jogotok lett volna lekötni a földhöz…
De fajotok nemesebb vala… Meghódítva a földet,
Állattá teheté könnyen, kik benne lakoztak,
S ő társul fogadá, kik hajtók voltak egyezni.
Árpád nem csak erős bajnok vala, hadba vitézlő,
De jól tudta, miképp lehet és kell hont alapítani!
Oh, ha ma is hozzá volnátok szívre hasonlók!
Mert az igaz maradand örökkén, hogy az ember úgy ember,
Hogyha nemes bánásmódot lát, állat e nélkül, –
S barmot igába tehetsz, nem fog zúgolódva dühöngni,
Bosszút sem forral… de szorítsad igába az embert,
Mind örökén morog, és a bosszúra remegve törekszik,
És ezer éveket úgy tart emlékébe, miképp a
Földre dobás percét… s mikor ottan halva gyanítod,
Akkor lök derekon, s ha alácsel, a fiztésnek
Perce beálla… leszen díjad keserű kamatokkal.«
»Énnekem ilyen díj nem jár, hála az egeknek!
Mert az igaz, félnék a rút fizetési időtül.
És mi egész nemzet, nem esünk e vádnak alája;
Mert mi biz engedtünk eleget híres ősi jogunkból,
S gyönge apák lettünk, hol urak leheténk, ha akarjuk,
S gondolom ennél már lehetetlen előbbre haladnunk.«
»Ezt nem mondhatnám.« »De miért?« »Mert most vagy utóbbad,
Föl kell hagynotok a híres történeti joggal.
Szép vala ez hajdan, a közép korban… de ma Isten
Fényt hoza s észjogot a buta zsarnok ronda helyébe.
Nézd meg alapját… és magad is becserélni kívánod…
Nemde ököljog alapja van? Ennek idője lefolyt már.
Oh az ököljog alatt be sokat véreztél te Magyarhon!
Jött a tatár, s leököljogozott, jöve a török, és a
Híres ököljog után Buda vára övé lőn… így a hol
Bé tuda jőni Batu, bejöhetne az északi barbár,
És a hogyan kiveték törököt harcolva Budából.
Széjjeltépve ököljogait ki lehetne taszítni
Mást is az országbúl…« »Hős nép ezt nem tűri.« »Hol van
A hősnép? De legyen. Mégis nem jobb-e lemondni
Most az ököljogrul: mikoron nem perzsel a tűz még,
Most mikoron hihető, hogy ököljog nincs kérdésben?
Hogy a mit Isten adott, ki-ki nyerje jogát az igazság
Útján vissza… Ez a mese vége elébb vagy utóbbad…«
»Mit mond ön? menjen… mert még megkapja magáét!
Én, ki előtt porban remegett vala gyáva parasztom,
Ő vele tán együtt kövicsezzem az ország útját?
Én, ki magas fejemet soha nem hajtottam igába.
A ki parancsoltam, s nem jött szó ellene, mostan
Gyáva adót vállaljak-e büszke nyakamba? – Hah! csúfság!
Nem lehet: ezt a magyar soha meg nem fogja tehetni.«
»Róma kevélyebb volt, mintsem te lehetsz, s oda van rég!
Balkán völgyeiben büszkén sétálgat az ozmán,
És nem látja az ostoba, hogy végpercei várják,
Nincsen a föld hátán állandó más, csak a szent jog,
Ennek kell vagy előbb vagy utóbb diadalmat aratni.«
»Messze van az, bízvást nyugodhatom… a ki utánam
Jő, az lássa, miképp bűvölheti messze magátul
A vész fellegeit… nincs gondom másra, nem is volt!«
»Nálatok az a fő baj, hogy az asztaltul tova ritkán
Gondoltok, fehők tolakodnak előre, nevettek;
Rozsda emészti acéltokat, ámde golyóra tömé meg
Puskáját a csalárd ellen. De minek gondolni halálra?
Bölcs, a ki nevetése között visz el a keserű sors…
Vagy tán más idegen gondolkodjék javatokrúl?
Hallok elég vitaszót, részint jó célra beszéltet,
Melybül a honra derű jöhetne… de szó marad a szó
Nálatok, és tetté kegyesen ne mbűvöli Isten.
Ez baj, igen nagy baj, nyomorúság, mondhatom: és ha
Így marad, új ezered nehezen fog lenni tiétek.
És most már köszönöm lakomátokat, ettem, ivám és
Jól szivaroztam; a mit kérdeztetek, arra feleltem,
Most gőzösre üjök, megnézni, miket mivel Ozmán.«
S a fiú nem tréfált, veszi botját, vette kalapját
És mosolyogva tovább sétála. – »No s bácsika hogy van?
Mint tetszék a beszéd? hogyan érezi vaskebelében
Szíve magát?« »Az egész dolog ostoba tréfa, ijesztés.
Én nem adok rá legkevesebbet… igyunk fiú bátran!
Rémeket ostobaság lát csak… kancsó elől elfut
A pimasz ellenség, valamint a gyáva kísértet!«
»Mind igaz, a hírlap se mtudná mondani másképp.
De ha az ellenség nem lesz pimasz, és a kísértet
Nem lesz gyáva?« »Fogom kancsómat, elébe köszöntöm.
És a pohár bornál megbékülök a szörnyűvel.«
»Mondja meg ember, s jó bátyon ki lehetne-e fogni?
Van kit az együgyűség sérthetlenné tesz, azokhoz
Tartozik ő is tán… hagyjuk hát a pipaszónál,
Hadd álmodja magát fényesnek, mint vala Árpád,
S a bor mámora közt a veszélyt tátongni ne lássa!«
»Hisz Magyarországon kívül élet nincsen, avagy ha
Van valamicske, de, mint a mienk, soha nem lehet olyan.
Hogy kevesen szólnak magyarul, az a legkevesebb baj,
Hogy kevesen vannak, kiket a jog ölel körül, éppen
Semmi baj; a mi amott szükség, bőség nekem: a völgy
Arra való, hogy a hegy meglássék; koldus az, én dús…
És rendén az egész… Lehet-e mindenki királyfi?
Most a Jelenkornak van aranykora s éhes a Sürgöny,
Majd meg a Hírlaphoz fordul mosolyogva arany Zeusz,
S böjtjük lesz a Világ, a Jelenkor, s Nemzeti újság
Jó testvéreknek, vegyesen… s mivel a bor igen szűk,
Nem jut eszökbe a szent házasság… Mondom, ez így van…
És jól van!… Ki velem szorosan tart éljen! A többit
Nagy nyavalyájából gyógyítsa ki a kegyes Isten.«

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf