Szervác József: Emlékirat néhai P. S. magyar hadifogoly hagyatékából, Szibéria, Oroszország, 1880 körül

Talán már nem is kell a vers.
Talán már én se kellek.
Talán már nem is vagy, Hazám,
S a földön, mely engem nevelt,
Már a madarak is talán
Más nyelven énekelnek.

Talán csak én vagyok magyar
E sártekén, s e nyelven
Imádkozni csak én tudok,
S káromkodni, midőn sanyar
Szibériámból elbukott
Hazámba húzna lelkem.

Vagy volna még? Tatár, török,
Német, muszka tán hagyott
Maroknyi népet élni még
Más halandó népek között?
Terem még e véres vidék
Legalább vetőmagot?

Nem, nem lehet. Nem voltak ott
Már férfiak, kik kardot
S ekét is fogjanak, ha kell,
Nem voltak ott, csak rossz papok -
Ki istennel pörölni mert,
Elhullt vagy elcsavargott.

Itt bánya van, s rossz rabkenyér.
Már minden társam kidőlt.
Itt nyugosznak mind, idegen
Föld mélyén, s itt halok meg én,
S magammal itt temetem el
Végképp e szörnyű időt.

Talán nem is kellett a vers.
S rabságom is hiába,
Amnesztiát, se kegyelem-
Döfést nem adhat láncravert
Torkomért cserébe nekem
Jövőm szibériája.