Viski Károly: Adalékok Udvarhelyszék néprajzához - Pelészés és makkászás; Almaecet

     A Vadrózsákban van egy Siklódi táncdal című vers, amely igazában gúnyvers és ha valahol táncoltak is rá, Siklódon bizonyára nem. A vers két szakaszt is szentel, a bikfa’ dicséretére; meg is érdemli, mert ez a faragó falu leginkább a bükkfából pénzel, készítvén belőle vásárra való famunkáit. De dicséri a vers – gúnnyal vegyest – másért is, amint következik:

    Nincs ojan fa, mint a bikfa,
    Abból lesz a véka, kupa,
    Kövér pele az udvába,
    Pánkó sül ez olajába.
    Hej haj, hujja haj,
    Nincsen mostan semmi baj!
Mond a vers ilyet is:
    Zabból kiszi szilvalével,
    Jó káposzta friss pelével.

Kitetszik a sorokból, hogy a bikfa nemcsak a fája miatt dicséretes, hanem az odvában fészkelő pele miatt is, valamint azért is, mert pánkó sül, ez olajába’, – persze nem a peléében, hanem a bikfáéban, pontosabban a makkjáéban. Igaz ugyan, hogy sül pánkó a pele zsírjában is, de ez már nem olaj, hanem zsír, bár ez a zsír, azaz a pele szalonnája, megint csak bükkmakkból lesz, minthogy a pele ezen a tájon a bükkmakkon hízik meg. 

     Maga a vers, mint verselmény, a gúnyversek ama csoportjába tartozik, amelyek elmaradottságot, ósdiságot vesznek tollhegyre. Tollhegyre, mondom, s nem ,ajakra’ vagy éppen ,szájrul-szájra’, hiszen a népköltés hangját ismerő ember mindjárt látja, hogy ezt a verset – írták. De ha a verselmény nem is sorolható a népköltés ,gyöngyei’ közé, mert nem igazi vadrózsa, néprajzi tekintetben mégis érdekes, mert két olyan ősi, már a vers készülte idején is ósdi mívelkedetre figyelmeztet, amelyek a néprajzi értelemben értendő vadászat és gyűjtögetés fogalma alá tartoznak. Minthogy a néprajzi irodalmunk éppen az efféle, rendkívül primitív vadászó és gyűjtögető foglalkozásbeli adatok dolgában nagyon szegény, érdemes megbecsülnünk minden fölbukkanó adalékot, mint a régi megélés, megélhetés módjainak legősibb emlékeit.

     1931 októberi erdélyi utam rendjén olyan időben érkeztem az udvarhelyszéki Siklódra, amikor a pelészés, azaz pelefogás és az olajért való makkászás – ragyogó időben – legjavában folyt s módom volt mindkettőt látni s le is fényképezni.

 *

Pelészés

     Mielőtt tovább mennénk, valamit a pelészés szaváról is szólanunk kell. A művelet pontos siklódi neve ugyanis nem ez, hanem pëlhészés, pontosabban, minthogy a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása ebben a nyelvjárásban is általános: pëlhészés, ami akusztikailag csak annyi, mint pélhészés. Ritkábban így is mondják: pëlizés. A pele neve pedig pëlë, ritkábban pëli. Minthogy e vidék nyelvjárában két vagy többtagú szó végén a zárt ë hang nem szokásos – de meg a pëlhészés (pëlhét stb alakból is) – nyilvánvaló, hogy a szó tulajdonképpeni alakja pëlëh volna, ha a végén a h nem volna néma, mint ezekben is: juh, cseh, oláh stb. Ilyen véghangzós alakban ismeri a szót az erdélyi Páriz–Pápai–Bod-szótár is: peleh, de ismeri pelyh és pelye alakját is. A siklódi pëlë (pëlhészés stb.) alak tehát hangrövidítő tövűek ama csoportjába tartozik, ahová a tereh: terhet, kehely: kelyhet alakpárok, de a hangátvetés tüneménye nélkül (tereh: teher, kelyeh: kehely stb.) minthogy a pelének pehel (pehely) alakja – tudomásom szerint – nincs; bár a köznyelvi pehely egykori alakja éppúgy pelyh, mint a peléé a fentidézett szótár adatai szerint s etimológikus kapcsolat is lehet kettejük között (:. Simonyi: TMNy., 174. l.). Udvarhelyszék öző területén van pölhész(ik) alak is, s magának a pelének ugyancsak labiális pülü alakja (:. Vadr. pülü alatt egyéb alakváltozatait l. Ny. Sz., Tsz.). A siklódi pëli (pëlizik, pëlizés) pëlhészés, i-je nyilván elébbi ë-ből.

     Maga a pelészés, mint az ősi dolgok általában, igen egyszerű. Semmi különleges eszköz nem kell hozzá; ami kell, minden bokorban megszerezhető. Ez az eszköz egy hosszabb-rövidebb vékony, friss, tehát hajlékony vessző, ha ezt a pelésző megszerezte, elindul pëlët keresni. A keresés évadja október, amikor a pele, ez a téli álmot alvó szürkés, hamvas-színű rágcsáló makkon, mogyorón elhízva, téli ágyat kezd vetni magának, valamely fa, rendszerint a bükkfa odvában, ahonnan, ha az idő jó, időnként szürkületkor még ki-kijár, legalább lakófájára. Téli szállásra rendezkedve, az odúba s az odú szájába friss falevelet hord. A pelésző a pele fészkét arról ismeri fel, hgoy az odú szájában ződ lapi, azaz friss, többé-kevésbé még zöld falevelek is vannak. Ilyen tanyák legbővebben az erdőszéleken vagy tisztások szélein találhatók, s nem az erdő sűrűjében.

     Ősz végefelé erdő alatt, kezükben bottal, tétován járkáló emberek bizonyára pelézők. Meg azonban hiába kérdezzük, hogy ,pëlhésznek-é’, mert mindnyájan eltagadják. ,Megfogni megfogtam – de nem eszem meg’, – mondja a pásztor, ha tarisznyájában a pelét meglátjuk. Néha két pelésző dolgozik együtt. Egyiknek a kezében vessző, a másikéban koszt, hosszabb-rövidebb husáng. Ha az odúnak csak egy szája van, akkor egy ember is boldogulhat, de ha fönt is van kijáró nyílás, a pele a fára kap s ágai között eltűnik. Ha nagyon elhízott s ijedten, nagy gyorsasággal akar fölfelé menekülni, gyakran a földre pottyan. A koszt arra való, hogy a felső lyukon kibukkanó vagy földre eső állatot leüssék vele. Ha az ütés sikeres, minnyát kifújja az orrán a vérit. Ha az odúnak csak egy száda van, a pelésző az odúba tolja a vesszőt, lassan fönnebb-fönnebb (1. ábra). Ha a pele otthon van, mihelyt a zaklatást észreveszi, különös, ritmikus, mérges, fújtatás-szerű hangot hallat, ami két száraz ág szélben való, távoli, sűrű összesúrlódására emlékeztet. A pele szól. Ha az odú szája széles, az állat utat talál, s a vessző mellett kiugrik. Ha a pelésző ilyenkor tenyerével véletlenül az állat hátuljára csap, csak a könnyen lesikló farkaprémje marad a markában. Ha az odú szája szűk, a pele óvatosan nyomul előre, orrát is kidugja, s két nagy szemével farkasszemet néz a támadóval, meg vissza-visszahúzódik. A pelésző az egyik kezével (a vesszővel) ostromol, a másikat- hüvelyk- és mutatóujját, ujjal lefelé, a fa oldalára tenyerelve, az odú szája felett szétfeszítve – tartja nyakonragadásra készen. A kellő pillanatban a kifelé igyekvő állatot nyakoncsípi, s (nyakát) rendszerint nyomban a fához szorítja; így fojtja meg. Így, megfojtottan naphosszat elhordozza tarisznyájában. Szerencsés pelészőnek, különösen pásztorfélének, tíz-tizenkét pele is lehet a napi zsákmánya. Ebből egypárat elfogyaszt kint a mezőn, a többit hazaviszi a konyhára.

1 ábra Pelészők

     Künn a mezőn tüzet rak, s emellett a pelét elébb megperzseli, mint a disznót. Szája padlásába nyársat üt, aminek a hegye az orra fölött jön ki. Lángra tartja, hogy a szőre piruljon le. Ha lepirult, a nyakon a bőrt körülszakítja s egy darabban húzza le róla. Úgy lëguad róla, ahogy a gatya lëfut az embérről. Fejét levágja, ledobja, azután torkán kezdvén végighasítja, beleit, tüdejét, farkatövét kiveti, körmeit levágja. Közben a tüzet cirével (apró, száraz rőzsével) táplálja. Ha van víz a közelben, a tetemet is, kezét is többször megmossa. Miután még megsózta, nyárson, szén felett süti, bő zsírját kenyérre csepegteti. A jó pëlë megvan háromnegyed kiló s szalonnája egy centiméter vastag. Az ilyenből, mint mondják, egy deciliter zsírt lehet kiolvasztani. Némelyek a hammas parázs szélén sütögetik nyárs nélkül, s ha készen van, bicsok élivel a pernyét, hamut-mit lehárongatják. Külső részei ropogósra sülnek, belseje, különösen ha hammas parázsban sütik, olyan zsíros, hogy mártani lehet. Legízletesebb falatnak a hátulsó combját, cubókját tartják. Íze kellemes, bár – nyilván a makktól – kissé kesernyés ízű. Ha otthon, a tűzhelyen sütik, rendesen hosszában kettéhasítják, s tepsibe rakva, gyenge szénen sütik. Mártják puliszkával vagy kenyérrel. Főzik káposztába is, ahogy a fenti gúnyvers mondja; rántja hagymával vagy csinálják borsosan, ki hogy szereti. Zsírt is olvasztanak belőle, s úgy használják, mint a disznózsírt. Sütnek benne pánkót is. Hállám, hoty häsznájják – mondják az asszonyok –, de az sohasem „használta” (=fogyasztotta), akitől éppen kérdezzük. Nem dicsekednek vele.

     A pelészes természetesen nem csupán Siklódon szokásos, hanem egyebütt is – többé-kevésbé – az egész bükkövezet területén*

 

Makkászás

 

Amilyen közös-általános szokás – sőt a legénkék körében sport is – a pelészés, olyan általános a makkászás is. Az évi munkák sorrendjében a makkászás éppen olyan elmaradhatatlan, mint a szántás vagy az aratás. Ahogy a föld a gabonával, kenderrel, szénával, úgy tartozik az erdő a bükkmakkal, a makk olajával. 1931 őszén annál inkább vett részt minden ház a makkászásban, mert az erdő emberemlékezet óta nem termett olyan bőven, mint 1931-ben. A munka inkább asszonyi, jobbára ők járják az erdőt, kisebb csoportokban, ketten-hárman-négyen; de látni férfiakat is feleségükkel; nemkülönben gyermekeket, kivált ha a gyűjtögetést pelészéssel váltogatva folytathatják. A makkászásnak is, mint a pelészésnek, legjobb helye az erdőszél, tisztások széle. A makk is több ilyen helyen, s a talaj sem olyan nedves vagy éppen sáros, mint a sűrűben. Az ilyen talaj a gyűjtést megnehezíti. A szedéshez ugyanis hozzá kell ülni, le a földre, mert a makk súlyosabb lévén a szélben egyébként is fölülkerekedő falevélnél, rendesebb a levélréteg alatt van, s színe is azonos az avar színével. A szegényebb ember így, földön ülve, s odább-odább csúszva egyenkint szemeli zsákba, átalvetőbe, a nők leggyakrabban kötényükbe. Még söprűjük sincs, amivel a makkról a falevelet lehárongassák. Viszont előnyük, hogy a makkot így mindjárt meg is szemelik, a léháját nem szedik föl, s egyéb giz-gaz sem jut az átalvetőbe vagy zsákba tehernek. A jobban felkészültek rövid nyírágsöprűvel és bőrrostával dolgoznak; a makkot az avarral együtt összesöprik (2.á.) s a bőlyukú rostában úgy rostálják – egyet-egyet karéjba kanyarítva –, hogy a levél fölülkerekedjék, s egyúttal a makknál apróbb szemétféle kirostálódjék. Az avart néhány lendítés után kézzel kihányják, s a rostában maradt szemet zsákba vagy átalvetőbe töltik (3. á.). Ha a fák alatt fogyóban vagy gyéren van a makk, egy-egy husánggal meghajigálják a fa koronájhát, ágait megrázzák, koszttal megverik, fejsze fokával megkopogtatják. Két ember – harmat után kezdve – söprűvel és rostával három vékát is gyűjthet egy nap (4. á.). Aki nem szemelve szedi, hanem rostára gyűjt, otthon szemeli meg gyűjteményét, s ha szárazon szedte is, tovább szikkasztja a padláson kiterítve, mint a diót; vagy aszalásformán kemencében szárítja, hogy meg ne penészedjék.

2 ábra A makk söprése

3 ábra A makk rostálása4. ábra Hazatérés az erdőről

 

 

 

 

 

A feldolgozáshoz ugyanis azért nem lehet mindjárt hozzáfogni, mert egy-egy faluban rendszerint csak egy-két olajütő van, s a dolog szerre megy, mint a malomban. Meg az olajütőgazda azért is szereti, ha folyamatosan megy a munka, mert a makk pergelése végett fűtenie is kell, s ezt kár volna meg-megszakítani. Ezért Márton-nap előtt nem szokott munkába fogni. Ekkorra mindenki elvégzi a makkszedést, s megállás nélkül mehet a munka.

     Az olajütőmunka törésből, dagasztásból, pergelésből, s a tulajdonképpeni olajütésből áll. Ezt a munkát – minthogy ottlétemkor még nem érkezett el az ideje – nem láthattam, csupán a hozzávaló szerszámokat nézhettem meg, s meg kellett elégednem az olajütőgazdák magyarázatával. Eszerint a makkot először megtörik abban az tőkészülékben, amelyen kézzel hajtható forgattyúkar szegekkel ellátott vízszintes hengert mozgat; a henger szegei súlyos tönköket emelgetnek és ejtenek váluba. Élve szerint egyezik a székely ványolóval (l. Ért. 1931. 55); Európa-szerte eléggé ismeretes. Hegyi Izsák olajütő színjében két ilyen szerkezet van. A tökmagot is ezzel üttetik. Érdekesebb az ugyane színben levő másik törőkészülék, mely sokkal terjedelmesebb (5. á.). Köralakú válúban egy tengelyre szerelt két malomkő nagyságú korong görög. Nagyobb súlya kedvéért az üttetők is – kivált gyerekek – ráülnek a tengelyre, s fogódzásukra nagy faszegek vannak függőleg a tengelybe ütve. Az ilyen elvű törő sem ismeretlen nálunk; megvan a Balkánon, Nyugat-Ázsiában s egyebütt is. (V. ö. a váci eredetileg köleshántoló kendertörővel: Ért. 1927. VI. tábla.) A legrégibb siklódi törő kölyűszerű volt hatalmas tölgyfatalpba vájt mozsársor, amelyben nem kézzel törtek, hanem lábbal tiporták kalapácsszerűen mozgó bütűit, amelyek vízszintes tengelyre voltak szerelve. Ezt 1930-ban szétszedték és eltüzelték. Mása, ha jóval fiatalabb is, Etéden ma is látható (6. á.). Ez utóbbi ötkölyűs, tengelyén öt kalapácsos. A tipró emberek megfogódzására derékmagasságban vízszintes korlát szolgál. (Hason alkotású mását l.: Ért. XI. 122. l.; kezdetleges egykölyűs formáját a hunyadmegyei oláhság köréből.

5 ábra A törő

     A száraz bükkmakk először e törők valamelyikébe kerül, ahol összezúzódik vagy morzsolódik. Ezután a zúzalék megdagasztása következik, annyi gyengén sós vízzel, amennyit fölvesz anélkül, hogy a kézhez túlságosan ragadna. Dagasztás után a pergelés következik. A pergelő katlanszerű alkotás, rendszerint a sajtó vagy olajütő közelében. A katlantól csak abban különbözik, hogy az üst helybe bádogtálca van süllyesztve; ez alatt tüzelnek, ha a tálcára föltették a gyúrmányt, hogy fölmelegedjék, s részben vize is elpárologjon. A megpergelt gyúrmányt azon melegében harisnyaposztóba vagy vászonba göngyölik, s a sajtóba vagy olajütőbe helyezik. A Hegyi Izsák siklódi sajtója újmódi, valami gép használt csavarjával van fölszerelve, s ezért kevésbé érdekes. Az etédi készség nem sajtó, hanem régimódi olajütő, amelyet részletesen leírni fölösleges. Szolnokdobokai formáját közölte Báthky (Útmutató: 8. tábla), bihari, magyarremetei alakját Győrffy (Ért. 1916. 106. l.). Lényegében ilyen a székely is. Mindezekben a sajtolás két vízszint járó ék ütögetésével történik, felfüggesztett, fogantyúval ellátott súlyos bunkók segítségével. Ez az igazi olajütő. Egyik helyen a modern szőlőprések léckosarával ellátott szerkezetbe teszik a begöngyölt gyuradékot. Etéden e célra rostakéreghez hasonló, lyuggatott bükkfakáva szolgál.

6 ábra Olajütő

     Az olajpogácsa az olajütő gazdájának marad, de részt vesz az olajból is. A kész olajat ma többnyire üvegekben tartják, régen kisebb hordókban vagy faedényekben tették el. Legtöbb olaja az olajütő tulajdonosának van, aki nagyobb hordóba gyűjti munkadíját, s a siklódi gazda többnyire Csíkban (katolikus vidéken) adja el. Az olajat főleg étolajul, de gyógyszerül, világításra s szerszámok, eszközök kenésére is használják.

 

Almaecet

7 ábra A vadalma megtöréseMajdnem minden siklódi házban, többnyire a hátulsó házban (szobában) ott van az almaecetes hordó, benne az otthon készült ecet. A hozzávaló vadalmát erdőn-mezőn gyűjtögetik össze. Otthon aztán erre szolgáló válúban forgatyús bunkóval megtörik (7. á.), kádba döntik, s körülbelül annyi vizet töltenek rá, amennyi az alma. Kavarni, „f o r g a t n i” (=levét alul kiengedni s felül visszatölteni, mint a sóskáposztáét) nem kell. Kinn a szabadban, eresz alatt, pincében vagy a házban hat napig állani hagyják. Csak arra vigyáznak, hogy meg ne fagyjon. Hat nap alatt leve savanykássá válik. Ekkor lehúzzák hordóba, arra is ügyelve már elébb is, hgoy a hordó lehetőleg megteljék. Ha az almalével teli hordó nem áll nagyon hűvös helyen, néhány nap múlva erjedni kezd, egy-két hétig forrik, majd leszáll. Ha az alma nem volt érett vagy a hordó hűvös helyen áll, kierjedése egy-két hónapig is eltart. Színe aranysárga, mint a boré, íze sokkal kellemesebb, mint a  m a s i n a e c e t é. Pénzt sem kell adni érte. Egyébként készítenek ecetet  v a c k o r b ó l (vadkörtéből), j ó f é l e almából és j ó f é l e körtéből (k ö r t ö v é j ből) is.  

/*/ Hasonló módon Kajnában is fogják a Pelét, nemcsak húsáért, hanem prémjéért is, amiből sípkát csinálnak. A pel szlovén neve: pilch; (lengyelül: polh). L. Lud Slovianski. 1931. B. 213.          

Ethnographia – Népélet; A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata XLIII. évf. 1932.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf