Reviczky Gyula: Költői episztola Koroda Pálhoz

Tudd meg öcsém, nagy bosszú
Nyomja szívem mélyét.
Hát így írsz, te rossz fiú?…
Mondsza, ezt igéréd?…
Hat hete vagy már oda,
S híredet se hallom.
Óh, te rossz csont, secsoda
Hogyha megharagszom.

Persze más élet van ott,
Mint itt Budapesten,
Lopod az órát, napot
Kurizálva, ersten.
Semmi mentség! Ne tagadd!
Lustaság a bűnöd.
Nyakadon a sok harag,
Hát quo usque tűröd?

Nosza hát, pletykázzad el,
Mit csinál vidéktek.
Magamat is érdekel
Az a jámbor élet.
Ki most a legszebb leány?
Bogárszemű?… szőke?…
S jártok-e, mint hajdanán,
Most is az erdőbe?…

Írsz-e verset édesem?
Disputálsz-e néha?
Van-e künn a réteken
Most is annyi béka?…
Szoktak-e még a mamák
Harisnyákat kötni?
Van-e sok friss pletykaság?
Satöbbi, satöbbi.

Fiam, én is víg vagyok,
Mint a kutya télen.
Rigmusokat faragok
Vízen és kenyéren.
Mint azelőtt, rendesen
Járok haza – reggel,
S jó szerencsém össze nem
Hoz nagy emberekkel.

S most agyő, te rossz gyerek!
Üdvözöld helyettem
Az erdőt, a kék hegyet
S mind, a mit szerettem.
Mondd a rét viráginak
És az út porának,
Hogy reám ne várjanak,
Többé sose látnak.

Egyedül is jó nekem,
Mással nem törődve,
Bukni, vagy szép csöndesen
Jutni kikötőbe.
Ha vetettem, délibáb
Volt az aratásom…
Rossz hazát és rossz világ:
Az isten megáldjon!