Petőfi adomák; összegyűjtötte Baróti Lajos /2./

Petőfi végrendelete

Halálsejtelmek lepték meg egyízben Petőfit, mely alkalommal azt mondta pajtásainak:
- Ha meghalok, ti terítsetek ki. A sokat gyalogolt, de el nem fáradt, kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katonakoromban, kezeimet szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de sírom korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson!

Két dudás egy csárdában

Dunavecse és Szalkszentmárton között van egy erdő, annak a szélén egy több százados cserfa. E terebély fa alatt olvasta fel Petőfi költeményeit az ő barátainak.
A nagy fa tetejében egy holló károgott, lombja között pedig egy fülemile énekelt.
- No, lássátok, – jegyezte meg Petőfi, – milyen szépen megfér két dudás egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.

A megtért fiú

1844. év egyik nyári délutánján betoppant a dunavecsei rektori lakba egy halvány, nyúlt arcú ifjú ember, bemutatva magát a néptanítónak, Szűcs Jánosnak:
- Én Petőfi Sándor vagyok.
A néptanító, aki verseiből ismerte a költőt, örült a szerencsének; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szüleit jött látogatni, akik ott laktak. Szívesen látta vendégét.
Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Dömsödig csirkés szekeren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.
- Jöhettem volna fogadott kocsival is egészen szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a „Helység kalapácsá”-ért a honoráriumot, harminc forintot. Nem vagyok most rongyos csavargó. De most még sok nép jár a a piacon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam, nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát.
A rektor leültette vendégét, azt mondván neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová s addig is, hogy ne unja magát, kezébe adta a „Szent Dávid zsoltárát”, amit hajdanában diákok írtak össze furcsa adomákból és pajkos versekből.
Az a „valahová” pedig, ahová a rektornak olyan sürgős útja volt, Petőfi szüleinek a lakása volt. Azzal a pia fraussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? De szeretné látni ezt a derék fiút!
Nagyot bámult erre az öreg.
- Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Hej! talán még be is vehetné maga mellé preceptornak, ha arra való volna.
Erre aztán Szűcs János elmondta az öreg Petrovicsnak, amit a szíve a nyelvére adott.
- A kegyelmetek fia most is tanító már; de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak; boldogok a szülők, akik ilyen dicső fiút adnak a hazának.
Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására; de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt.
Este felé aztán együtt ment el vendégével az öreg Petrovicshoz. Ezt a találkozást örökíté meg Petőfi a „Füstbe ment terv” című költeményében:

Egész úton haza felé
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
S a kis szobába toppanék…
Röpült felém anyám…
S én csüngtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.