Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor (2. rész)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe, ide!
Ki most fejedet keblemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelem,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

     Válasszuk ki Petőfi e költeményét, s próbáljuk elemezni. Olvassuk el a szöveget – nevezzük most a vizsgálandó költeményt szövegnek –, aztán önmagunkat s a verset egyaránt figyelve, feleljünk arra, miért szép az, amit olvastunk, miért hatott ránk, mivel mozgatta meg képzeletünket.

     Előbb essünk túl néhány üdvös és hasznos csalódáson. Igyekezzünk értelmi úton is megközelíteni, ahogy szokás. Micsoda az „alapeszméje”, a „gondolata”? Az alapeszme, a gondolat körülbelül az lehetne, hogy a mulandó életben vannak olyan érzések, melyek nem múlnak el, s bennünket is túlélnek. Valljuk be tüstént, hogy ez a kopárrá meztelenített eszmeváz, ez a parányi gondolatmag egyáltalán nem ad választ arra, hogy miért indított meg bennünket a vers. Valljuk be azt is, hogy azok az „igazságok” és „tanulságok”, melyeket a remekművekből leszűrünk – úgy, hogy személytelenné tesszük azt, ami személyes, általánossá, ami egyéni, halvánnyá és vértelenné, ami a szavak érzéki kérgében lappang – mind ilyenek, s voltaképp nem is érdemes megkeresni, kihüvelyezni őket. Útszéli igazságok ezek, gyönge tanulások. Akárki rájuk bukkanhat, annyira jelentéktelenek. A nagy költemények rokonok abban, hogy az élet ősi, egyszerű, többnyire elcsépelt mozzanatait szólaltatják meg, s csak a kifejezés tündéri varázsával hatnak, mely úgy lebeg fölöttük, mint végesen a végtelen.

     De talán férkőzzünk hozzá más oldalról. Dicsérjük nemes emelkedettségét, erkölcsi tartalmát. Az, hogy valaki kedveséhez holtában, a síron túl is hűséges, magasztos ábránd. De nemcsak hűségről írtak halhatatlan sorokat, hanem a hűtlenségről is. Nem csak a szeretet és szerelem ihletett remekművekre, hanem a harag és gyűlölet is. Az érzés puszta nyersanyaga egy versnek, akár a szobornak a kő vagy a fa. Kőből és fából egyformán lehet jó és rossz szobrokat faragni.

     Akkor hangsúlyozzuk őszinteségét. De mi az őszinteség? Külső megnyilatkozásunk teljes összevágása belső valóságunkkal, a tett és szó megfelelő volta. Hol azonban a mérték, mely ezt kétségtelenül megállapítja, amikor egy költemény van előttünk, egy művészi termék, mely pontosan nyolcvanhét esztendeje támadt, olyan lázból, melynek lángja, szikrája rég ellobbant, s mivolta örökké ismeretlen marad számunkra? Nincs összehasonlítási alapunk. Beszélhetünk arról, hogy a Szeptember végén az őszinteség erejével hat ránk. De más valaki ezt tagadhatja is. Ez ellen jóhiszemmel nem érvelhetünk. Hogy közvetlen, az is csak szó. Mélysége pedig művészi. Az igazán mély érzések beérik önmagukkal, nem folyamodnak a művészethez, mely a közlésben leli magakellető, fitogtató örömét.

     Forduljuk tárgyi adatokhoz. Idézzük a költemény létrejöttének körülményeit abban a reményben, hogy ezek majd földerítenek egy-két titkot. Petőfi 1847 őszén írta, huszonnégy éves korában, mint fiatal férj, a följegyzések szerint nyilván szeptember 27-e előtt, miután szeptember 8-án már egybekelt feleségével az erdődi várkápolnában, s ekkor mind a ketten gróf Teleki Sándor vendégei voltak a koltói kastélyban. Emeleti szobájuk vadszőlővel futtatott ablakából a grófi park nyárfáira, az erdélyi és máramarosi Kárpátokra láttak. A költő íróasztala éppen az ablaknál állott, s írás közben önkéntelenül szemlélhette az őszi képet. Szendrey Júlia, aki mindig az ő visszhangja volt, ezt írta naplójába a hegyekről: „Fejeiken fehér hókoszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.” De a hat hétig tartó mézeshetek alatt, melyeket atyjának haragja kissé megkeserített, egyebet is írt ez a tétovázó fiatalasszony. Megemlíti, hogy „nem mer bízni magában” és nem bizonyos, hogy férje iránti szerelmét „érezni fogja később is”. Ez a kedélyhullámzás – akár közölte urával, akár nem – átsugározhatott Petőfibe is. Állítsátok azonban össze ezeket az elemeket, teremtsétek meg újra mesterségesen ezt a környezetet, rendezzetek be egy huszonnégy éves költőnek hasonló lakást a koltói kastélyban, egy piros-fehér erdélyi őszön, s adjatok melléje egy hasonló „irodalmasan” kacér feleséget, vajon megírja-e az illető a Szeptember végént? Ezen a vonalon is kudarcot vallunk.

     Úgy látszik, nincs más mód, mint hogy a verset magából a versből értsük meg.

     Haladjunk rendre. Az első versszak kezdő négy sorában kemény, határozott kijelentéseket hallunk a virágzó völgyről és a hókoszorús bércekről. Az 1. és 2., a 3. és 4. sor párhuzamosan fest egy ellentéte. Ezt az ellentétet festi az 1. és 3. sor különben szokott-kopott ríme is, mely azonban helyzeténél fogva súlyossá és jellemzővé válik: virágok és téli világot. Ösztönösen, a művészi érzékünkkel sejtjük, hogy a virágok voltaképp az élet, s a téli tájkép voltaképp a halál, hogy nem is csak a külső természetről van szó, hanem mirólunk, mindnyájunkról, akik élünk, a költőről, aki ennek a mosolygó és hervadó természetnek egy része, s együtt rohan, vágtat vele a nagy folyamatban, valami ismeretlen cél felé. Ezek a kerti virágok nem olyan virágok, melyeket a kertész öntöz, s ez a nyárfa, mely az ablak előtt áll, nem olyan nyárfa, mint a többi. Jelképek ezek, melyek kíváncsiságunkat és várakozásunkat csigázva merednek föl az eszményien tiszta és csillogó térbe, s mégis elnehezedve egy érzés zavaros fellegétől. Az első szak második része megfelelője ennek. Itt arra, amit sejtettünk, választ kapunk, de minden utalás és áthidalás nélkül, szintén olyan keményen és kijelentésszerűen, mint föntebb. A párhuzam és ellentét folytatódik. Az 1. és 2. sorra és 5. és 6. sor válaszol, a 3. és 4. sorra a 7. és 8. sor. Amint lenn a völgyben a virágok nyílnak, s amint az ablak előtt a nyárfa zöldell, a szívben is még nyár ég, s amint a hegyeken már a tél jelent meg ijesztő fehérségével, a főn is ott ezüstlik az elmúlás hava. A kép pontos. Ha fölbontjuk, külön gyönyörködhetünk abban, hogy még helyrajzilag se hibás. A virágzó völgy éppúgy alantabb van, mint a még forró szív, s a jeges bérc éppúgy magasabban, mint a már dérütött fő. De a versben ez nincs kifejtve. A képek nem hasonlatosak. Éppen laza, egyáltalán nem kötött egymás mellé helyezésükkel kapják meg mély, jelképes tartalmukat. Ezt a lazaságot és izgató bizonytalanságot növeli az 5. sornak egy nyelvtanilag kétes szava: ifju, mely lehet jelző is (a szívé), de inkább állítmány (a nyár a fiatal költő szívében). Mindezt pedig betetőzi a vers dallama, mely a szavak rételme fölött röpdös, idegesen száguldó anapesztusaival, a vér rohanását, minden dolog tűnékeny voltát példázva, a pártalan sorokban a záró csonka ütemmel tartóztatva az életet, s a páros sorokban, melyekben az anapesztus már teljesen kicseng, mintegy elismerve és megpecsételve az elmúlás törvényét.

     A dallam, mely mindvégig azonos és egységesen lüktető, a második szak 1. sorában tetőzik: Elhull a virág, eliramlik az élet… Zenében halljuk a komor, a végső következtetést, mely előbb tudattalanul megteremtette az első szakot, s most, miután tudatossá válik, még egyszer visszavilágít a jelképekre, és föloldja őket. Egyszerre teljes erejével csendül föl a dallam. Ez a föloldás Bach mesterien-ravasz vonalvezetésére emlékeztet, aki gyakran előbb ékítményesen hozza tételét, s csak később közli velünk díszeitől megfosztva, a maga fönséges csupaszságában. Csodálatos sor ez. Két egyszerű mondat, bővítmények, jelzők és határozók nélkül, egy-egy ige elöl, hasonló igekötővel, az állítmány, nyomában pedig mázsás erővel egy-egy főnév, az alany – virág és élet – a sor két pillérszava. Az utánuk következő pontok a megismerés döbbenetét jelzik. Soha dallamosabb sort nem olvastunk még. Ha sokszor mondogatjuk egymás után, nemcsak nyelvünk legédesebb muzsikáját érezzük, hanem szinte a rokon nyelvekét is, minden keleti nyelvet, akár az Ezeregyéjszaka regéjét. De amilyen könnyed ennek a sornak a külső idoma, éppoly súlyos a belső értelme. Úgy tűnik el szemünk elől a mozzanatos igéjével, mint aranygyík az őszi avarban. Valami zizegést hallunk, levelek csörgését, s már nincs is ott. Zene és értelem egyet jelent. Nyugtalanságunkban kutatjuk, micsoda vegyi hatások hozhatták létre ezt a zengést, s mint vakmerő természettudósok, szétbombázzuk a sor atomjait, a betűket is. Huszonhét betűből áll ez a sor, tizenkét magánhangzóból és tizenöt mássalhangzóból, de a mássalhangzók között nyolc folyékony mássalhangzó is van (liquida), mely inkább a magánhangzókkal tart rokonságot, a szöveget hat l lágyítja és két r, így tehát a magánhangzók száma voltaképp húsz, a mássalhangzóké pedig csak hét, majdnem háromszor kisebb. Talán innen magyarázható, hogy ez a sor annyira szökell, illan és röpül.

     Most már a vers hanyatt-homlok lejt a végkifejlet felé. Siessünk élni, sarkunkban a halál. Az idő éppúgy nyargal, mint az anapesztusok. A harmadik szakban hirtelen egy temetői kép rémlik föl a hitvesről, aki özvegyi fátyolát elveti. Akadnak olyanok, akik megütköztek ezen a Mathisson-féle régies-regényes-érzelmes jeleneten. Nincs igazuk. Ez a látomány a gyors váratlanságával szervesen kapcsolódik belé a költemény örökkévaló zenéjébe, mely még utolsó sorával, a végzetesen rácsapó utolsó anapesztusával is a főtételt hangsúlyozza, az elmúlást, míg maga a szöveg, mintegy ellentmondva neki, az el nem múló hűséget emlegeti. Az ősz van bezárva ebbe a három szakba, csöndjével, sárgaságával, lázasan piruló vadszőlőleveleivel, még zöldellő nyárfájával, hóborította hegyormaival, egy régi ősz s egy régi ifjúság, mint valami ékszertartóban. Egyetlenegyszer se fordul elő ez a szó: ősz, csak a kikelet, a nyár és a tél, mely egymásnak titkos találkát ad.

     Bizonyára keveset mondtunk a Szeptember végénről. De többet emberi eszközökkel – elvontan – aligha lehet. Nem fedtük föl minden rejtélyét. Végre a vers is olyan szerves valami, mint akármelyik élőlény. Ilyenkor csak az a föladatunk, hogy eljussunk a vers legkisebb egységéig, a vers atomjaiig és molekuláiig, a hangzókig és betűkig, s amikor a titok küszöbére érkezünk, és az elemzés lehetősége megszűnik, áhítatos álmélkodással álljunk meg. Inkább bizakodunk a versidomban, melyet legalább érzékelünk, s általa következtethetünk a lélekre, anélkül, hogy folytonosan a lélekről papolnánk, mint a kuruzslók. Ez a mi szerénységünk, de egyszersmind a mi önérzetünk is.

Pesti Hírlap, 1934. június 24.