Várregék és mesés várromok VII. Csejte

     Vágújhelytől délre, a Kis-Kárpátok legészakibb nyúlványának egyik dombján, Csejte falutól egyórányi járásra találjuk Csejte várának romjait. A várról a XIII. században történik az első említés, valószínűleg a tatárjárás után építették. 1465-ben a Kosztolnyból megszökött Svehla rablóvezért kétszázötven rabtársával együtt a vár kapuja előtt akasztatta föl Magyar Balázs, Mátyás király egyik vezére. A XVI. században a Országh grófi családé a vár, az Országh család kihalta után a királyi kincstáré. II. Miksa király 1566-ban Csejte várát cserébe adta Kanizsai Orsolyának a kanizsai várért. Kanizsai Orsolya fia, Nádasdy Ferenc vette feleségül a hírhedt Báthori Erzsébetet, a csejtei vár „véres” úrnőjét. Nádasdy Ferenc utóda, szintén Ferenc, az országbíró, a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvésbe belekeveredvén, kivégeztetett Bécsújhely várában. Nádasdy Ferenc javait – köztük Csejtét is – I. Lipót király elkoboztatta. A király a várat és a hozzá tartozó uradalmat felerészben a Homonnai Drugetheknek, felerészben az Erdődyeknek adta. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca éveiben 1707-ig kuruc kézen volt Csejte vára, ekkor azonban a császári csapatok foglalták vissza. 1708-ban maga a fejedelem a francia származású de la Motte mérnökkari brigadérost küldte ki Csejte megvételére. Csejte egynapi lövetés után, gyalogsági rohammal esett ismét kuruc kézbe. Nemsokára Trencsén mezején a kurucok megütköztek a labancokkal, Rákóczi csatát vesztett, s ezzel elvesztette Csejtét is. A várnak nem volt tovább katonai jelentősége, s így lassan az enyészeté lett. A vár történetének külön nevezetessége az, hogy amikor a szadizmussal vádolt Báthori Erzsébetet elítélték, ebbe a felső várba zárták életfogytiglan.

     Ott, ahol a Kis-Kárpátok véget értek, s kezdődik a Fehér-Kárpátok, és a Vág lapos völgyéből lágy, erdős hegyhullámok emelkednek ki, álldogál az elhagyatottság magányában öreg Csejte vára. Meredek görgőköves, fátlan dombtetőn még most is tekintélyes maradvány, pedig a tűzvész, az idő, a szél, a víz alaposan megkoptatta. Messziről úgy véled, sziklafodrokra épült, a kőlépcsők felől még békés turista is izzadva ostromolja, nemhogy a hajdani fegyveres katona. Meg-meglazul talpad alatt a morzsalékkő; ha kánikulában bolyongsz erre, alig várod, hogy a töredéktornyok árnyékába bújhass, bár még ezek a töredékek is felérnek egy háromemeletes házzal. A romok körül csend lapul.
     Rákóczi fejedelem kurucai hallották itt az utolsó harci zajt.
     A bástyakövek állják az idők ostromát.
     Amikor épültek, tatárra vigyáztak. Amikor kiégtek, a nagymajtényi síkon is letörött a zászló, vége lett a kuruc harcoknak.
     Öreg várat mondtunk, mert van egy fiatal is, de az a faluban, Csejte községben. És a két vár között a nyugtalan lelkű Báthori Erzsébet szellem bolyong. De már nem kísérti az arra járót, véres emlékét eltemette a múlt. Az alsó várban lakott, a felső várban szenvedte börtönét.
     Az árnyak megbékéltek vele, békéljünk meg mi is, kései utódok, ne hánytorgassuk a csejtei várúrnő múltját, egy másik várúrnőről beszéljünk, egy hajdani várkisasszonyról.
     A várkisasszony neve Fruzsinka volt, Csáky Fruzsina. Jegyesét Dénesnek hívták, Komjáthy Dénesnek. Amint az illett abban az időben: álló esztendeig voltak menyasszony-vőlegény, igen szerették egymást gyermekkoruk óta.
     Fruzsinka szépsége, ifjonti bája azonban megzavarta Herman lovag fejét is, egy szomszédos várúrét. Stíriai Herman úr afféle rablólovag volt a Fehér-Kárpátokban. Csejte várát foglalta el magának a zűrzavaros időkben, onnan csapott le a morva kereskedőkre, jámbor búcsújárókra, tehénpásztorokra, védtelen falvakra, gabonavermekre. Egy ízben Trencsén körül ólálkodott kisded csapatával, s ekkor pillantotta meg a barackvirágarcú Fruzsinkát, amint kíséretével egy bőrrugós szekéren Beckó felé tartott Kísérő csapata tetemesebb volt a Herman lovagénál, a lovag tehát okosabbnak tartotta, hogy csak bemutatkozzék, s Beckóig kísérje a szép várkisasszonyt. De ez a rövid út éppen elegendő volt ahhoz, hogy a lovag Fruzsinkába beleszeressen. Különösen, mert Fruzsina gazdag leány is volt.
     - Feleségül kérlek apádtól, szép Csáky Fruzsina!
     - Van nékem jegyesem, sokkal különb, mint te, lovag! Apám ajtót mutat neked, olyan rossz a híred. Vezekeld le inkább.
     - Majd csak akkor, ha az enyém leszel! – sarkantyúzta meg a lovag a paripáját, s elporzott Csejte felé. – Az utolsó szó az enyém lesz.
     Úgy eltűnt az erdők sűrűjében minden emberével, hogy a szép Fruzsinka el is felejtette ezt a találkozást. Esküvőre készült. A lovag mit sem hallatott magáról.
     Csak a lakodalom napján került megint elő, mint a villámcsapás.
Hét országra szóló lakodalomra hívták rokonaikat, barátaikat a Csákyak meg a Komjáthyak Oroszlánkő várába, pünkösd vasárnapjára. Nemcsak az jött el, aki meg volt híva, hanem az is, aki hívatlan volt, szájtátinak. Ifjak s vének, koszorúsleányok, vőfélylegények: mindenki megjelent Trencsénből, Nyitrából, Zsolna várából. Az örömapa megnyittatta a kapukat, paraszt, jobbágy, juhász mind betódulhatott.
     Indult már a násznép a vártemplom felé, amikor a nyitott kapukon huszonnégy fegyveres, páncélos lovag rontott be a várudvarra, s még mielőtt a vendégek észbe kaptak s fegyvert ragadtak volna, Herman lovag máris kitépte az örömapa karjából a szép Csáky Fruzsinkát, nyergébe emelte, s úgy, ahogy jöttek, mind a huszonnégyen szélsebesen el is vágtattak. A szél sem bírta utánuk fújni az út fejér porát!
     Alighogy felocsúdott a vőlegény, Komjáthy Dénes, paripára ugrott, s fergetegként iramodott utánuk Csejte felé. De mintha az egek is közbe akartak volna avatkozni a lakodalomba, a nap elsötétült, a szél felkerekedett, záporként hullott a jégeső. Zúdult a víz a csúcsai hegyekből, kiöntött a Vlára, a Szúcsa, a Klenecsnica. Valahány patak volt, mind útját állta a vőlegénynek, s az ő tizenkét harcosának. Mire Csejte alá vergődtek volna, Csejte kapuja rég bevágódott Herman lovagék mögött.
     Eltűnt Herman lovag, s vele együtt a menyasszony.
     Komjáthy Dénes lova összerogyott.
     Álló napba telt, amíg a vőlegény hazavergődött, újabb napba az is, hogy sereget gyűjtött, ostromló sereget. Vonult ádáz dühvel Csejte vára ellen. Körülfogták a várat, tüzes nyilakat röppentettek a zsindelytetőkre, kőágyúkkal lövették a hatalmas kaput, omlasztották a falat.
A szép menyasszonyt, Csáky Fruzsinát pedig Herman lovag a legmélyebb szobába záratta, és ostromolt ő is. De az ő ostroma szerelmi ostrom volt.
     - Légy a feleségem, szépséges Fruzsinám! – könyörgött a lovag. – Minden kincsem, drágaságom elibéd szórom, legyen tiéd Csejte, Berencs és Verbó.
     - Hiába kérsz, hiába könyörögsz, ha itt halok meg is, tiéd sose leszek! – felelte Fruzsina.
A lovag csúfondárosan nevetett.
     - A vőlegényed ostromolja Csejtét, azt hiszi, beveszi. De Csejte vára erős, falai kibírják, a te vőlegényed nem juthat be soha. Hozatom a papot, feleségül veszlek.
     Át akarta ölelni a szépséges Fruzsinát, de a leány, miként a gyík, kisiklott Herman úr karjából, s egy szempillantás alatt kirántotta hüvelyéből a lovag kardját. Bátor leányzó volt – így mondja a mese –, egyetlen suhintással vágta le a fejét a nyughatatlan Herman lovagnak.
     Feltűzte a fejet a kard hegyére, szaladt vele a vár nyitott bástyájára. Rémülten húzódtak el előle a várbeli katonák, az ostrom ellen védők.
     A barackvirágarcú, hajnal gyöngeségű szépséges Fruzsina felmutatta Herman lovag fejét a magas bástyáról.
     - Fehér ruhás lány a bástyán, kísértet fejével! – rohant egy katona a vőlegény sátrába. – Gyere, uram, nézd meg!
Ijedten ugrott ki sátrából Dénes úr, de rémülete örömmé változott azonnal, mert egy kardnak hegyén Herman fejét látta, aki meg tartotta, menyasszonya volt az.
     - Miénk Csejte vára – kiáltotta Dénes –, s enyém a menyasszony!
     Örömujjongás tört ki az ostromlók között. Elveszett Herman úr, nem fogja a népet többé sanyargatni, Csejte is övék lett.
     Most már aztán a lakodalmat kétszeres vigalommal ülték meg, pünkösdtől szüretig folyton-folyvást tartott.
     Csejte falu alatt, fel talán a várig, kusza barlangfolyosók szövevénye kanyarog ide-oda ma is. Ki tudja, mikor, ki tudja, kik ásták. Visszhangzik az egész, bárhova is állasz, ha egyet kiáltasz, a hangok összevissza ütődnek, messzire hallszanak. Néha úgy vélik, Báthori Erzsébet lába koppanását verik vissza a falak, jobbágylányok sóhajtoznak kínzatásuk éjfelén, máskor meg kacaj, muzsika szökdös ide-oda fürgén, lakodalmi nép, szép menyasszony vigad láthatatlanul.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra