14. Zsoltár – Tévelygő emberiség
1 A karnagynak. Dávid-zsoltár.
2 Ez esztelen magában így beszél: „nincs Isten!”
Ocsmány, gyalázatos dolgokra vetemednek,
s a jót ki tenné, nincsen köztük egy sem.
3 Az Úr az égből letekint,
az embereket figyeli,
hogy lássa, van-e aki töpreng,
és van-e, ki az Istent keresi.
4 Rossz úton tévelyeg
és romlott mindegyik.
És nincs, aki a jót keresse:
nincs már egyetlenegy se.
5 Hát már semmit nem értenek?
Mert tetteikben aljasak,
mert falják népem mint a kenyeret,
s az Úrhoz nem kiáltanak!
6 De meglátod: mindannyiukra
végül a rettegés borul,
mikor a jámborok pártjára áll az Úr.
7 Ha el is gáncsolják szándékát a szegénynek,
ő mégiscsak talál az Úrnál menedéket.
8 Ó, bár Sionból jönne már megváltás Izraelnek!
Népének foglyait az Úr ha visszahozza*,
felujjong Jákob s Izrael örvendez vigadozva.
/*/ Talán a babilóniai fogságra utal, s azt a reményt fejezi ki, hogy a nép megváltása Sionból fog jönni, ha a nép visszaköltözi hazájába és a Templom ismét felépül.
A zsoltár az ókori ateizmus egyik dokumentuma. Nem annyira elméleti, mint gyakorlati istentagadásról van szó: Isten vagy nincs vagy gyakorlatilag a dolgok úgy folynak, mintha nem lenne, hiszen minden jel szerint nem érdekli őt az ember sorsa. Tehát bátran tehetünk bármi aljasságot. Evvel szemben a zsoltáros szerint Isten keresi a megtévedt embert, hogy visszavezesse önmagához. Keresi azt, aki „töpreng”, és Isten után kutat (3. vers). A 6. versben a „végül” a végítéletre utal.