Erdélyi János levele – Vachott Cornéliának

Budavár, szombat, vagy dec. 19. 1840.

Kedves Nelkám! Éppen mikor bevégzém tegnap előbbi levelemet, kapám a kegyedét, mint szoktam, örömérzettel. A leányt láttam szólani benne, kit én szeretek régen, de csak nem régen szabad szeretnem. Isten ójon engem, minden gonosztól; de szerelme nélkül világ csapodárjává lettem volna: így, mikor ön igent mondott, teljesen újjászülettem, s örülök az életnek, mint a gyermek, kinek szíve egyik kamrácskájában játék, másokban kegyes érzelmek lakoznak. Van, úgy hiszem, ki Jánoska boldogságát irigyli, ki is ne irigyelné azét, kinek kegyed örül; Jánoska pedig nem irigyli senkiét, mert szerettetik. – Tudom, hogy mosolyganak most magokban Kossuthék, részint kegyeden, részint rajtam, hogy együtt nem lehetünk. De ha jól szolgál az ádlott hideg, majd is kipótolom, mit eddig mulaszték, vagy talán még Budára sem jövök többet. És Kossuthékkal eszembe jő sok minden. Eszembe a vasárnapi és mindennapi megkülönböztetés, s mosolygóra vonul ajkam meggondolván: mint lettem én mindennapivá, s mint nem vágyom többé a vasárnapiságot. Eszembe jő azon szíves fogadtatás, melyet tőlük mindig tapasztalék, különösen Zsuzsi egykori rábeszélésére, hogy annak ellenére is, hogy kegyed és még valaki miattam sokat háborogtak, ne hagyjak fel látogatásimmal. Fülembe hangzik a közvélemény kettőnk felől, és mind azon nyilatkozatok, melyeket rólunk, boldog-boldogtalan, mihelyt csak egyszer láta együtt, oly jóslólag és belátólag el mert mondani. Én közvéleménybe és Zsuzsi levelének, melyet hozzám Zemplénbül írt, egyik pontjába mindig erős reményt helyezék; de a múlt szeptemberben mind ezen reményim füstként feloszlottak; és fájdalmas kebellel siettem ki Pestről, és emberei közül – felejteni, igyekeztem elszórakozni többféle régi és új ösmeretségben, s ha meg kell vallanom, ámbár nehezen esett, hogy kegyedtől akkor búcsúzatlanul váltam el, de mégis jól történtnek vélém az egészet. Azonban kegyed képét magammal hordozám, mert szívem is velem volt; s méregettem hozzá minden leányt, kivel csak találkoztam, s egy sem üté meg az én mértékemet. Így kelle visszatérnem, s ekkor volt, hogy nem kívántam látni kegyedet, mint minapi levelemben írám: és tán éppen ezen pont az, mely kegyed előtt nincs egészen ok-adatos tisztaságban. – Bizony, higgyen nekem, alig volt szakasza életemnek, még az sem, melyben jövendőmet biztosítani, szegény legény létemre, pályát kelle választanom –, alig volt oly zavaros szakasza életemnek, melyben szívem érzelmeivel fejem tanácsai annyira összeütköztenek volna, mint múlt novemberi Pestre érkezemkor. Emlékezzék kegyed magára, nem voltak-e ily pillanatai? Ó igen! Mert elégszer nyugtalankodott, és ebben áll a lélek kínja, a szív és észnek összhangjában pedig az élet öröme. Hogy nem valék nyugodt, nemegyszer vették rajtam észre, s az a jó Vályiné, kiről néha szólok, nemegyszer lepett meg szíve tudományával, mondván: nem jobb volna-e, ha az embernek szíve nem volna? – Ezek után, mikor én kegyedet, ma öt hete, a páholyban először újra látám, alig tudtam magam hogyan viselni, és lőn, hogy többekkel kezet fogék, kegyeddel akkor az egyszer – nem, ámbár tudám, miképpen viszonya oda van; mert régi szavamra emlékezém, arra, mellyel mintegy örökös távolságot fogadtam kegyed iránt. De, a görögök hite szerint a szerelmesek fogadását nevetik az istenek; s a keresztények szigorú istene is megbocsát nekem ebbeli következetlenségemért; s meg vagyok felőle győződve, hogy kegyed sem fogja szememre vetni.

Ide mellékelek egy, éppen ezen beszédek után illő valamit, melyet kegyed írata velem:

Vallottam én is szentül egy hitet,
De rá, e szív, homokra épített.

Most, szólj leány, szavad bár rettegem,
Szerelmemért mi jót ígérsz nekem?

Megfosztod értem kis szekrényedet,
Emlékül adván bábi ékedet?

Vagy szép hajadból, mellyel játszani
Úgy szeretek, fogsz fürtöt nyújtani?

Vagy tán virágot adsz emlékjelül?
S néhány szíves szót azon felül?

Ne foszd meg értem kis szekrényedet,
Ne háborítsad szőke fürtidet.

Hagyd a virágot halni kebleden,
Nem foghat úgy is halni szebb helyen.

Néhány szíves szót akárki ád,
Többet kíván, ki hűn szeret, s imád.

Isten nevében, amit így reám
Szánsz, visszanyújtom szép hűtlen leány.

És vissza a kegy apró zálogit,
Ily kegyelem csak koldust boldogít,

Én lelkedért, és hűn szerettelek,
S szíved helyett mit érnek a jelek?

Szeress, ha tudsz, ne bábozgass velem,
Mert keserít az ily szerelem.

Nem tudsz szeretni? Úgy isten veled!
Csüggjön, de méltóbb mátkán, kebeled.

Azonban után írom magyarázatul, hogy ezt legkeserűbb napomban írtam; a talán belőle kacérnak tetsző leány, csak tetszik annak, de valósággal soha sem volt az, hanem csak körülményei nem kedvezők.

Mikor fogom kegyedet látni? Az ég tudja. Ma ismét lágyult az idő, s a Duna még mindig mozog, pedig már imádkoztam is, hogy állana be. Azonban meglehet, hogy kegyed észre sem veszi, mikor Pesten termek; hisz annyit járok a Dunánál, mint a fecske; s úgy összefagy szakállam s bajuszom, hogy muszka grófnak gondol a világ. – Sándort és Ardayt és Imrét, mint tekintetes kis fiscalisokat, elegendő, és dicséretes nagy jó urainkat az isten tartsa meg. Egyiket se tartsa pedig annyira, mint kegyedet, szívemnek gyöngyvirágát

Jánoska