Féja Géza: Eredeti írói törekvések

A Példák Könyvének (1510-ben másolták, eredetije jóval előbb keletkezett) egyik versében különös költői hanggal találkozunk:

Piros rózsát ha szednek,
Pinkezsd idejében,
Miként annak illatja
es meg vigasztalja.
Igyen urunk Jézusnak
öt mély sebét gondolván
keresztfán függesztvén
vigasztalja szívönket
oltalmazza lelkönket
örek kárhozattól.

A piros pünkösdi kép itten nem jelkép, hanem eleven, érzéki valóság; népköltészeti hatásnak tarthatjuk. A népköltészetben sem jelkép a természeti kép, s nem is díszítő elem, hanem eredeti életszemlélet, életérzés megnyilatkozása. A magyar népdal az emberi történést mindig a természeti történéssel párhuzamosan, belőle kibontakozva, vagy pedig beléje torkollva érzékeli. A természeti nép kultúrája nyilatkozik meg életszemléletében, a természeti ember tesz vallomást elszakíthatatlan kozmikus kapcsolatairól:

Gyenge rózsa meghervad
Mikor hőség éri,
Szűz Mária hervada
Szent keresztfa alatt.

Ez a költői hang eléggé egyedül áll a középkori magyar lírában. A vers fordítója ügyesen versel, de hangja e kép piros színfolttól eltekintve szürke.
A régi hős ének a Szent Lászlóról szóló énekben olvad össze a „jámbor király” keresztény eszményével, a roppant erőt keresztény szelídség enyhíti:

„Te arcul teljes, szép piros valál,
tekéntetben embereknek kedvesb,
beszédben ékes, karodban erős,
lám mendent te ejtesz, ki teveled küzdik.

Tagadban ékes, termetedben díszes,
váladtul fogva menekednél magasb,
csak szépséges császárságra méltó,
hogy szent korona teged méltán illet.

Testedben tiszta, lelkedben fényes,
szűvedben bátor, miként vad oroszlán,
azért neveztek bátor Lászlónak,
mikoron méglen iffjúdad volnál.”

A Winkler-kódex két eredeti s kiemelkedő értékű költeményt közöl: egyiknek címe: „Asztalnak szent dicsérete”:

A szent alázatosság
szerzetes asztalát
ékösejti, díszéri
és felmagasztallya,
a szent vesztegség tartás
őtet igön gyöngyözi
és meg verágozja,
az szent ajtatosság
őtet meg édösejti
és érdömösejti.

Az alázatos szerzetös
nagy édösdön eszik,
mert ő méltó reája,
amit eszik, iszik
és ő neki a Krisztus
nyájaskodó barátja
és ő asztalnoka.
Mert előtte mi vagyon
mind az Krisztus szerzötte
kiről adjunk nagy hálát.

A másik: „Jó és gonosz szerzetösnek dicséreti és szidalma”:

A jó szerzetösnek
Szíve Krisztus kerte.
Mert ő benne plántálta
berágoknak szépségét.
Mert szent alázatosság
verágozik ő benne,
mint kék viola,
szeretetnek rózsája,
tisztaságnak lilioma
benne kevélködnek.

Szerzetösnek gonosza
mit te rólad mongyonk,
teljes szíved méröggel,
és nagy álnoksággal,
mert az engödetlenség
és az gonosz gyűlölség
téged mind el győzött,
az kevélség meg hatott
és ekképen ördög bír
kivel viszön nagy kénra.

A két költemény a kolostor belső életének verse, elvont ömlengés, érzelmi ellágyulás és misztikus képzelgés nélkül; viruló áhítat lüktet soraiban. A szerzetesi életformát ábrázolják, az élő, cselekvő embert jelenítik meg. Eredeti versek, a magyar nyelv és lélek eredeti nyájassága jelentkezik bennük, akár a Döbrentei-kódex gyöngyében, az „Énekek Énekének” fordításában.