Dr. Pázmándy László: Mint az igazak

A végzetet láttam szemében,
Mint tépett zászlót a romokon,
Sorsa eldőlt ’56 őszében,
Kívül rekedt a sáncokon.

Mert bent az árulók tort ültek,
Az eltaposott szabadság fölött,
A vér szagától részegültek,
A lánctalpak árnyéka mögött.

Nem táncolt át a barikádon,
Hazaárulók túlfelére,
Nem ült pribékek asztalához,
Nem volt a senkik vendége.

Halkan beszélt, mint az igazak,
De mégis dörögtek szavai.
Tudta, hogy jön majd virradat,
Mert őrölnek az Úr malmai.

Amikor velem kezet fogott,
És hosszan a szemembe nézett,
A lélegzetem akadozott,
És gyorsabb lett a szívverésem.

Ott volt a börtön ősz hajában,
De soha nem emlegette,
Talán benne volt sóhajában,
Rossz emlékek közt eltemetve.

Sokat nem mondott önmagáról,
Vállalt magányát viselte,
Csak társairól, akik odaátról
Segítették, hogy sorsát cipelje.

Apámmal néha borozgattak,
Hogy ne fedjen mindent feledés.
Ha ketten voltak, tovább maradtak,
Húzták az emlékek szekerét.

Morzsánként kellett összeszednem
Életének darabjait,
De sosem lett teljes egészen,
Mert őrizte régi titkait.

Nem állt sorba medáliákért,
A rendszerváltás hajnalán,
Fénybe került, sokan keresték,
Kik elkerülték hajdanán.

Mikor a lánctalpak is elmentek,
S ünnep lett Október 23.,
Koccintottunk, s nevetve legyintett,
Hogy „odaát vár meg néhány álom”.

2013. május