Gérecz Attila: [Az ítélet]

Az ítélethozás. A bíró
belép, s az esküdtszék feláll.
Süt a nap. Valahol a Lídó
fövenyén mosolyt forr a nyár.
Itt megreped a csönd, a nyíló
szemeken átszáll a Halál.

Négyszer suhint kaszája éle.
A terem csöndes és komor.
S ők állják, mintha egy sem élne,
Hűsen, mint négy ezüst szobor.
S a négy vágás finom sebére,
kivérzik négy gúnyos mosoly.

S e gúnyos görbéjén a szájnak
arcunk fölér és visszanéz.
S egy pillanatig mind így állnak;
mert csúcspontja volt az a rész
a végtelen hiperboláknak,
amelyek íve visszavész.

(Hátrakötik a kezeit.
A hóhér a zsámolyt kirúgja.
A csigát ketten kezelik.
Az arc eltorzul, és kinyújtva
úgy ráng a test még percekig,
mint sátáni hegedűk húrja!)

Gyula teste már nem soká élt.
(Mészben a csontváz is elmállik.)
De mikor a hóhér hozzáért,
hangja kizúdult az utcákig,
süvöltve tovább: „a hazáért
és a népért mindhalálig!...”