Petőfi Sándor: Kun László krónikája

Fene gyerek volt az a Kun László,
Magyarország egykori királya!
Kun Lászlónak azért hívták őt, mert
A kunokkal volt cimboraságba’.

Az igaz, hogy torkára forrt az a
Kun barátság, benntörött bicskája…
De ez már a vége; kezdjük elől,
Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

Amit mondtam, újra csak azt mondom:
Fene gyerek volt biz őkegyelme;
az ördög se tudja, hogy mi volt több,
Emberség-e vagy kutyaság benne?

A koronát még kölyök korában
Nyomintották a fejére néki,
S már csatázott siheder korában,
És vala nagy az ő vitézségi.

Ottokárral, híres cseh királlyal,
Keveredett kemény háborúba,
És pediglen Ottokár alól e
Háborúban a gyékényt kihúzta.

A cseheknek nagy királya ott a
Csatatéren a fűbe harapott,
Lászlót pedig nem tekinték másképp,
Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.

Hazament ám, hanem otthon bezzeg
Fenekestül fölfordult az ország,
Olyan volt, mint a Csáki szalmája,
És e bajt a nagyurak okozták.

Természetes, hogy mikor a macska
Nincs otthon, az egerek táncolnak…
A nagyurak kapták magokat hát,
Egymással mind rútul hajba kaptak.

László király, szerelmetes öcsénk,
Már most aztán fogj erősen hozzá…
Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb
Gondja is nagyobb volt, mint az ország.

Nekilódul, becsap a kunokhoz,
S haza gondját eltemeti szépen
Kun legények telt kupái mellett,
Kun menyecskék dagadó ölében.

És amidőn híres felesége
Szót emele emiatt előtte,
Egy szikrát sem teketóriázott,
Azon módon elkergette őtet.

S melege lett pap uraiméknak,
Kegyetlenül szorult a kapcájok,
László király a pogány kunokat
Fosztogatni uszította rájok.

Meghallja ezt a szentséges pápa,
S haragjában adtateremtettéz,
És meghagyja egyik püspökének:
„Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!”

És el is jött azonnal a püspök,
S odavitte jó móddal a dolgot,
Úgy szívére beszélt a királynak,
Hogy elméje javuláson forgott.

Meg is javult, istenes szándékból
Megtéríté papok veszteségét,
A kunoknak sátorát elhagyta,
S visszavette elvert feleségét.

De egyszerre más jutott eszébe…
Gyűléseztek a papok Budában…
Megunta a locsogást-fecsegést,
S szétzavarta őket hamarjában.

Fenyegeti a pápa követe,
A püspök, hogy majd átkot vet rája…
Bánja is ő! galléron csípeti
A szent embert és tömlöcbe zárja.

És a régi tivornyázó élet
Alvó zaját újra fölkeltette,
Fölkereste a kun cimborákat,
S ott virított rózsaszínű kedve.

Megcsóválta fejét a nemzet, és
Szólt: „mi sok, az csak sok, hiába!
Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.”
S lászló komát betették fogságba.

Nem sokáig üldögélt a hűsön,
Kinyitották tömlöcét és szóltak:
„Lángban, vérben áll a haza, király,
Jer és győzd le a kun lázadókat!”

„Rajta tehát!” fölkiálta László,
„El, utánam élet és halálra!
Rég vagy, kardom, a homályban… mostan
Vess homályt a nap koronájára!”

És vezette hadát a kunokra,
S ráncba szedte őket nagy csúnyául,
Kit levert a csatamezőn közűlök,
Kit pedig kiűzött a hazábul.

S megragadta a kormányt erősen,
Megmutatta, hogy ő milyen férfi,
Hogy ő nemcsak a korhelykedést, de
A nemzetnek ügyeit is érti.

A gonoszak meghunyászkodának,
S a királyra reszketéssel néztek,
A jók szívét pedig seregestűl
Szállták meg a mosolygó remények.

De alig hogy elmosolyodott a
Nemzet, újra lebiggyedt a szája,
Mert azt vette észre, hogy istentől
Újra elrugaszkodott királya.

El bizony, de mennyire! naponként
Veszettebbül süllyedt a piszokba…
De még egyszer fölemelte fejét,
Fölgyúlt szíve, és égett lobogva,

A berontott kunok és tatárok
Meggörnyedtek karja erejétül,
Még egy cserfa koszorút hozott az
Ifjú király a harc mezejérül,

Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!
Belemászott nyakig a mocsárba,
És valódi szent volt ekkoráig
Ahhoz képest, ahogy mostan járta.

Egy tivornya a másikát érte,
Sátor alatt élt, mint a cigányok,
Véle régi korhely cimborái
S véle a kun és tatár leányok.

Hanem egyszer ilyen szókat hallott.
„Laci pajtás, meghalálozik kend!”
S három ember úgy oldalba szúrta
Őfelségét, hogy még meg se nyekkent.