Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor (4. rész)
Petőfi százados évfordulója külföldön sokkal erősebb visszhangot keltett, mint ahogy remélhettük. Évtizedek alatt nem írtak annyit az egész magyarságról, mint pár nap alatt erről az egyetlen magyarról. A Corriere della Serában Ettore Janni kiemelkedő helyen igen hosszú tanulmányt közöl, a Lettura egész ívét szentel neki, s a francia lapok a Croix-tól a L’Humanitéig egyformán lelkes cikkekben ünneplik. Cerduccit, Musset-t emlegetik, és sokan föléjük helyezik. A dicséret nem túlzott. Nyilván a világ legnagyobb lírai csodájáról van szó.
Mi itt – túl azon az örömön, melyet mint magyarok érzünk – a költői világhírt bámuljuk, a föltétlent, a tökéletest, melynek nincs látható mozgatója, s önmagát alkotja, folytatja, a végtelenségig. Ő érte el a legtöbbet minden korok magyar írói közül, és méltán. De vajon ismerik-e igazán, kik úgy rajonganak? Ezt már kötve hiszem. Nem tudják nyelvünket. A fordítások gyérek, többnyire nem művésziek. Most kiadták válogatott verseit németül, Steinbach, Neugebauer, Schnitzer, olaszul Cassone, Sirola, Norsa s franciául Jean de Bonnefon és P. Régnier fordításában. Nem célok, hogy ezeket bíráljam, vagy kisebbítsem azok érdemét, kik közelebb hozzák Petőfit az idegen olvasóhoz. Legtöbbről azonban csak arról értesül a német, olasz, francia, hogy Petőfi is írt a gólyáról, a téli estékről, az őszről, mint minden más költő, azt tudja meg, hogy mit írt, és nem azt, hogyan. A költészetben pedig ez a fontos. Ha egy német, olasz, francia költő, született művész, ínyenc értő forgatja verseit ezekben a formákban, legföljebb csak sejt valamit, milyenek lehetnek az anyanyelvén. Vannak örvendetes kivételek. Ezek közé tartoznak Horvát Henrik német átköltései, azok a versek, melyek most a Figaróban és a Comoediában jelentek meg, az első jó francia fordítások, Fóti Lajos József és Georges Delaquys munkái. A Comment faut-il éppoly szép, mint a Minek nevezzelek? De milyen véletlenek az ilyen találkozások.
Világirodalmi helyzetünk éppoly tragikus, mint a világtörténelmi. Egyedül líránk emelkedett a legmagasabb szintig, a tökéletességig. És épp a lírát nem lehet hiánytalanul tolmácsolni. Bizonyos, hogy akik távolban, más nyelvgyűrűben lelkesednek Petőfiért, úgy írnak róla, mintha eredetiben olvasták volna. Mi tudjuk, hogy igazuk van. De ők talán nem is tudják, mennyire igazuk van. Itt a költői világhír titokzatosságával állunk szemközt, melynek okait hiába elemezzük. Azt mondják, hogy jellemes volna, regényes élete is hathatott a milliók képzeletére. A harctéri halála, az, hogy a szenvedők igazságáért, a szabadságért halt meg. Byron is meghalt a görög szabadságért, de a Byron-legenda kisebb, mint a Petőfi-legenda. Egyesek a fiatalságával, a huszonhat évével próbálnak érvelni. Körner, ki ugyan hasonlíthatatlanul kisebb tehetség, huszonkét éves korában esett el. Nincs kézzelfogható magyarázat. A népek valami ismeretlen sugallat alapján, melyet az ő delejes nagysága áraszt, áttörve távolságot, nyelvet, elhiszik, hogy igazat mondunk. És miért nem hiszik el, hogy igazat mondunk Arany Jánosról, akinek világhíre még csak ezredrésze sem Petőfiének? Ez a rejtély.
Mégis azt tartom, hogy ez az igazi költői dicsőség: a hit. Hinni valakiben, mint eszmében, érezni, hogy szükségünk van rá, mint regényalakra, melyet magunk alkotunk, álmodni felőle, akkor is, ha műveit nem ismerjük, nem is olvashatjuk, csak tudni, hogy van, hogy lennie kell, mert mindnyájan akarjuk, az egész emberiség. Billió és billió összetevő rakja ki az ilyen eredőt. Hogyan és miért, ki követhetné a mély folyamatot. Alapja bizonyára az, amit egy ember írt és tett valaha. Ebből nő ki az, ami később elkülönül, önálló életet él, szinte függetlenül minden tintától, papírtól. Jaj annak a költőnek, ki csak annyi elismerést kap, amennyit munkái alapján megérdemel.
Nyugat, 1923. február 16.
