Oláh Gábor: A törvényasztaltól a kardig

I.

Ha kell: törvényasztalhoz ülünk,
Tanukul holtjaink kiszállnak
S jogot rivalgó ősi kürtünk
Zeng leomlót a gyász falának.
Ha kell megmozgatjuk a mennyet
S a poklot, ha az ég nem enged –
Igazságot Magyarországnak!

Gránitot rak a munkás karja
Lépcsőkül szent jövőnk fokáig.
Szántott barázdánk betakarja
Nyílt sírunkat a Golgotáig.
Az asszony könnyel, férfi vérrel,
Nemes hajónk révig vezérel:
Igazságot Magyarországnak!

Hét csillagos Göncölszekérnek
Nem ragyog szebben soha nálad:
Igazság hét csillaga! Nézd meg
Világ: új hajnal tüze támad –
Keletnek voltunk tiszta Napja,
Most az örök ég ragyogtatja
Igazságot Magyarországnak!

II.

A tört kard a levágott karral
Még egybeforr s ha vág vele:
Kárpát hegyére győzve nyargal
Árpád hadának szellem.
Lobog zászlónk, a fényben úszó,
Régi hajrába dörg az új szó,
Eget, poklot megmozgatunk,
De égre hozzuk ellopott napunk:
Ha csillagok zuhognak, hegyek fejükre állnak:
Nem hallgatunk, nem alhatunk,
Nem nyughatunk, nem halhatunk,
Míg nem tesz ez a rossz világ
Igazságot Magyarországnak!

A Tátra ércsisakja váddal
Legördül hozzánk – talpra már!
Erdély új sorsot győzve vállal,
Kék Adriánk: magyarra vár.
Lobog zászlónk, a fényben úszó,
Régi hajrába zúg az új szó.
Eget, poklot megmozgatunk,
De égre hozzuk ellopott napunk.
Ha csillagok zuhognak, hegyek fejükre állnak:
Szabott útján a nap se jár,
Míg Istentől nem csikarunk
Igazságot Magyarországnak!

III.

A magyar Tisza láncot csörget,
Idegen zajjal jajja sír.
Láz rázza az erdélyi földet,
Hogy hozzánk forrni mégse bír.
Idegen szél sodorja már
Sötét tollad, turul-madár.
A Dráván túl, az Adriáig,
Elszakadt vágyunk vért virágzik.
Oh zúgjatok, zágrábi erdők,
Maros, Szamos, új dalt dalolj.
Hadd szakadjon le százezer gőg,
Vad várta-torony, most omolj;
Mert kürt harsog a Hadak Útján,
Mit Csaba népe lángba vágott –
Elájult lelkünk ébred, s jajba fulván:
Jajunk ordítja: Igazságot!
Magyarországnak Igazságot!

Gyászunk kövéből fel az égig
Napot-kötő lépcsőt rakunk,
Hol Örök Bíró trónja fénylik,
Igazságért gyúl csillagunk.
Szívünket hozzád fölemelve
Rimánkodunk, Ég fejedelme;
Csodatevő, hittel imádott:
Állítsd talpra az Igazságot!
Nincs levegő, ha nincs szabadság
Nincs élet, ha nap sohse jár.
A mi napunk is lelopták,
A mi szívünk is csonka már.
Erős törvényt parancsod írjon,
Villámaid ragyogva vágnak
Lángbetűket beroskadt kőbe, síron:
Igazságot, óh igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

IV.

London, Párizs, Róma!
Lelkünk elél fekete gondon,
Szívünkből a vér folyva foly.
Világ csodája, ősi London,
Ajkunkról mért fagyott le a mosoly?
Oszlasd e bús ködök homályát,
Hajóink már zátonyba vágnak.
Megtört hitünket óh ha látnád!
– Igazságot Magyarországnak!

Mert ha ezer bilincsbe zár is
Vak óriáshad, hatalom:
Világ királya, büszke Párizs,
Nem látsz soha magyart ravatalon
Mi, Krisztus népe, sírba hullva,
Jegyzettje vagyunk támadásnak;
Mi talpra állunk százszor újra.
– Igazságot Magyarországnak!

Nem szemfedő az ősi róna,
Hol a Tiszának árja zúg.
Világ anyja, Urbs Sacra, Róma:
Adott szó, ugy-e, nem lehet hazug?
Kiálts a megbomlott időkbe:
E nemzet él, nem rabja másnak,
Nem ölheti meg cenkek gőgje. –
– Igazságot Magyarországnak!

V.

Most még szelek hordják jajongva
Gyerek-panasz szárnyán a bajt:
Rabok lettünk… de árva, csonka
Hazánk halált gyilkolva halt.
S átlépte a bús ravatalt!
Mert zöldül már reményünk lombja,
Majd vége lesz az árvaságnak.
Egy sejtelem azt súgja, zsongja:
Isten kiált:
Igazságot Magyarországnak!

Oh vasba öntött férfi-tettek,
Kongjátok, zúgjátok, zúgjátok a dalt:
Hármas koporsóba temettek,
Ráírták: e nép halva halt,
Sírba dugták „a holt magyart”.
Hiába! megnyílnak a sírok,
Holt csontok új életbe vágnak.
Az Idő szól: csodákat írok –
Csodákat és
Igazságot Magyarországnak!

Vagy, ha nem idő, sem az Isten,
Se gyermekjaj, se férfiszó
Nem lesz elég már, hogy segítsen,
Se bánat, könnyel hamvazó,
Se gyermekjaj, se férfiszó:
Akkor megcsendülnek a kardok,
Villámok levegőbe vágnak,
Élet-halál! Amit akartok.
De hozzuk az
Igazságot Magyarországnak!

VI.

Ne bántsd a magyart!
Hallod, hogy zúgja lenn a Dráva?
Ne bántsd a magyart!
A Kárpát dörgi fent utána.
Ne bántsd a magyart,
Mert ha talpra áll:
Villáma a kard,
Csapása két halál.
Zászlója: kibontott szivárvány,
Napsugarak verik ki szárnyán,
Ha nyugatról keletre vágnak:
Igazságot,
Igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

Ingünket is oda,
Hányszor odaadtuk mi másnak.
De soha, de soha
Csókját nem tűrjük mi másnak.
Ne lásson új napot,
Ne érjen holnapot,
Ki orvul ledöfött,
Ki orvul meglopott.
A holtak új csatára kelnek,
Az erdők hujjrá-t énekelnek,
A nagy hegyek dörgőn leszállnak:
Igazságot,
Igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

VII.

Ledörgenek a vén Kárpátok
Vádolva a Tiszáig:
Meddig várjunk, magyarok, rátok?
Nem várhatunk sokáig.
A régi sebek felszakadoztak,
Nem nyughatnak a régi halottak;
A régi szabad nép ravatalán
Buzogó vér most hívj talán
Tetemre az orvok céda hadát.
S egy világrendbontó szó riad át
A trianoni fekete határon:
Aki jogot vár: vívja, ne várjon.
Velünk csatasorban századok állnak,
Életre hevülnek a kriptai árnyak;
A tehetetlen, a gyáva, ha vár csak:
Soha nem zeng neki a mennyei szó:
Igazságot,
Igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

Rázkódik a csíki havas. Szól:
Meddig várjunk reátok?
Tudtunk dalt a régi tavaszról,
Ti már azt se tudjátok?
A régi sebek vérzenek újra,
Riadónkat a Nemere fújja,
Kolozsvár alatt a föld remeg.
Csatasorba állnak a szellemek,
A szellemek, a holtak az égen
Szikráznak hadi rendbe merészen,
S szégyenünk fekete lobogóját
Gyászos szívünkre lángolva szórják.
És élesre ragyog a hajdani csorba,
Csontok állanak értünk csatasorba;
A villámok lobogó nyelve dalolva
Jeleket vág a néma világnak:
Igazságot,
Igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

Megmozdul az Adria árja,
Riadó dalt viharzik.
Magyar tenger a magyart várja,
Csillaga még nem alszik.
Fárosza éjben, fárosza vészben
Keresi, kutatja, csalja merészen
A szivárvány-színű szent trikolort,
Mit a vihar innen messze sodort.
Hajrá, habokra, magyari gálya!
Az a legény ma, aki megállja,
Aki megállja a harcot, a sarcot,
S új hadat indít a rég leviharzott.
Megindul a föld és kicsap a tenger,
Megóriásodik a magyar ember,
Az Isten örök trónusáig zeng el,
Mit odakiált a néma világnak:
Igazságot,
Igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

VIII.

Ki a Tisza vizét itta:
Vágyik annak szíve vissza.
Mi is ittuk, visszavágyunk:
Régi drága szép országunk,
Tisza vize zúg majd végig
Kárpátoktól Temes-szélig,
Szegény Erdély idehajlik,
Királyhágó kék hegy-aljig.
Megvetjük még a lábunkat,
Úgy megvetjük rajta:
Takarodik, le is tisztul a színéről
Minden jött-ment fajta.
Szamos, Maros visszajárnak,
Szebb napokat várnak,
Ha felragyog
Igazsága
Szép Magyarországnak.

Négy sarka van a világnak,
Négy oldalról négyen vágnak,
Négyen ölnek, Magyarország,
Négy sebből vérzik az orcád.
Észak öli, Kelet marja.
Szíved, világ hű magyarja.
Délen sarkad leszakítják,
Nyugaton a véred szívják.
Nem lehet ezt kötött kézzel
Nézni már sokáig.
Ha szép-szóra, ha kard-szóra, ha körömmel –
Mindegy, majd elválik,
Végigseperünk, hogy a fölvert
Felhők égig vágnak.
Adj, Úristen
Igazságot
Szép Magyarországnak.

Ha szép szóra nem adjátok,
Majd vas-szóval megyünk rátok.
Mit az ördög kötött rajta:
Majd szétvágja Horthy kardja.
Velünk lesz majd kilenc század,
Még a tenger is fellázad,
Még a hegyek is leszállnak,
Halottak is sorba állnak.
Úgy megyünk a véres táncra,
Nap, old, mind megállnak:
Végignézni nagy ünnepét a keresztre
Vont Magyarországnak.
Végignézni, magyar karok
Hogy visznek, hogy vágnak
Igazságot,
Igazságot
Szép Magyarországnak.

IX.

A régi sebek újra fölszakadtak,
Hajráz a kín és ösztökél a vád,
Jégzápora ver újuló panasznak:
Magyar, mikor lesz újra ép hazád?
Alusznak… Isten maga sincs ma ébren,
Te virrassz Tiszánál, Dunánál
Szent hazaszeretet!
Vigyázz! Ha madárszárnyon szállnál:
Meglophat, elvehet
Fejed alul is minden porszemet
A szörnyű gyűlölet.
Vigyázz, magyar!
Kísértenek az ősi árnyak –
S ellopni keltek
Igazságát Magyarországnak!

Harangok és ágyúk komor szavával
Kongassátok világgá szerteszét:
Hogy a magyar új sorsot győzve vállal,
S az asszonyszót felváltja vas-beszéd.
Kértünk – s kacagva gúnyolt a ravaszság.
Parancsolunk – s parancsot most a vas vág.
Megindul Tiszánál, Dunánál
A fegyver-törte föld,
Már éveket, napot se számlál:
Roham-hajrát üvölt,
Már önmaga is talpra szökken:
Az istenadta föld.
Eljött a nap,
Mikor a bátrak célba vágnak,
S harccal csikarnak
Igazságot Magyarországnak!

X.

Megvert minket az Úristen haragja:
Koporsónkat négy gonosz ács faragja,
A cseh vágta ki a fáját északon,
A rác festi feketére délszakon;
Leszegezné keleten a vad oláh,
Nyugaton az osztrák tenné föld alá.
Minek ástok kora sírt a magyarnak?
Altatnátok, akik élni akarnak?
Soha napot a két szemünk ne lásson,
Vesszen fajtánk gyalázatos rováson,
Ha jó karddal jó karjaink nem vágnak
Igazságot szegény Magyarországnak.

Rideg télre kivirul a tavasz még,
Aki nagyon kacag rajtunk, sír az ég.
Aki nekünk vermet ásott Tiszántúl:
Maga hull még a verembe galádul.
Csak szívünkhöz közel tartsuk a kardot:
Megtart Isten, ha már eddig megtartott.
Csak oda vágj, ahol tömött, vad sor van
Egy csapással négyet szakíts bokorban.
Soha napot a két szemünk se lásson,
Ha két kézzel át nem vetjük a gáton,
Akik minket a hazánkból kizártak,
S igazságot hozunk Magyarországnak.

XI.

Oda túl, fent Kassa táján,
Elszakítva él az árvám,
Apám, anyám el-kizárva
Onnan sír Magyarországba.
Lesz még idő, meglássátok,
Elmegyek majd tihozzátok,
A sorompót leszakítom,
Lovam lába döng a hídon,
Ami széttört: összeforrad,
Földbe búvik a lator had;
Még a földből is kiásom,
Elégetem egy rakáson.
Hej, Kassának szép tornyai
A fellegen át ide látnak –
Harangszavon visszük a hírt:
Igazságot Magyarországnak!

Szamoson túl, Maroson túl,
Magyar harang szava kondul,
Piros-fehér-zöldben várja:
Hogy elmegyünk nemsokára.
Lesz még idő, meglássátok,
Átallépünk majd hozzátok,
Ami fenn volt: alul kerül,
Piros tűz ég köröskörül.
Piros lánggal, fehér tűzzel,
Zöld haranggal emésszük el,
Aki minket vérig bántott,
S vasból vert szívünkre pántot.
Hej, Kolozsvár tornyain már
Magyar zászlók szárnyai szállnak!
Kardunk élén visszük a szent
Igazságot Magyarországnak!

XII.

Miénk a Dráva, miénk a Száva,
Miénk a Szamos és miénk az Olt.
Miénk a Kárpát, miénk a tenger,
Minden miénk, mit a rabló rabolt.
Ha mi nem mennénk föl a hegyre,
A hegyek jönnének le hozzánk.
Ha gyermekeink szava kérdez –
Szégyenbe pirosodik orcánk.
Ez a föld a miénk volt,
A Dunától a Tiszáig,
Ez a föld a miénk lesz,
Mindig csak nekünk virágzik.
Aki rabolja – vágd le a porba.
Aki vak ésszel lopni merészel:
Vágd le a rongyot, porba, a rongyot!
Mit bántja a magyart? – Nagy átkot mondj ott,
És karddal mondd és vérrel írjad,
Míg az égbolt, ez a nagy papírlap
Megszövegezve kiáltja a világnak:
Igazságot,
Igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

XIII.

Megvirrad még a magyarnak,
Nem lesz mindig éjszakája,
Akik élve-halva marnak,
Megjuháznak nemsokára.
Lesz még szőlő, lágy kenyér,
Lesz még a kutyára dér.
Lesz még ünnep a világon.
Három szó zeng újra, három:
Elsző szép szó: a d d i d e !
Másik még szebb: i z i b e !
Harmadik a legszebb: r a j t a , r a j t a !
Kardunk élén vágva tartja,
Sírva sújtja a harag.
Bronz torokkal ágyú dörgi,
Millió szív lángba tör ki,
A hegek kiáltanak:
Eljött az idő, a tettek idője,
Előre, magyar, csak előre!
Villámaink ma célba vágnak –
Most viszünk a viharok útján,
A Hadak Útján
Igazságot Magyarországnak!

XIV.

Elaludtuk a hajnalt – hajrá!
Most hág a nap delelőre.
Most lesz haragunk zivatarrá,
Most lesz a v á r j u n k –ból vad E l ő r e !
Előre!
Az ott a Retyezát tetője,
Fehéren
Ragyog a hó a közepében,
Lemossa
Gyalázatunkat a vér pirossa.
Kizöldül
A barna mező az örömtül.
Takarnak
A szivárványszínek magyarnak
Előre!
Az ott a Retyezát tetője,
Erdők hegyek, vizek kiáltnak:
Igazságot Magyarországnak!

Az északi széllel odavágunk,
Hol rab-dalt dünnyög a Dráva.
Ez is a mi régi szép országunk!
Nem adjuk ebek harmincadjára.
Előre!
Az ott a Vaskapu tetője.
Ne hordja
Láncát a vén Duna dalolva.
Szabadnak
Ragyogja be a szabad Nap.
Minket vár
A hajdani Nándorfehérvár.
Átkiált:
Ne hagyjátok a kék Adriát!
Előre!
Az ott Fehérvár vén tetője,
Kövek és tengerek kiáltnak:
Igazságot Magyarországnak!

Ha lehull lábunkról a vas:
Sisakunkért rohanunk fel, fel,
Oda, hol a Kárpát olvas
Miatyánkot az égig ezerszer.
Előre!
Fölötte a felleg, az égbolt;
Alatta:
A tátrai erdők patakja.
Kilátszik
Magyar színe egész Kassági.
Dalolnak
A fenyvesek, a földre hajolnak.
Előre!
Az ott a vén Tátra tetője.
Erdők, hegyek, vizek kiáltnak:
Igazságot Magyarországnak!

A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve