Simon Endre katolikus lelkész, plébános

Simon Endre született 1816-ik évi március hó 10-én Erdélyben Udvarhely megyében, Bogáfalván. 1834-ben pappá szenteltetvén, gyergyó-szent-miklósi segédlelkész, – majd 1842-ben ehedi lelkész lett, 1847-ben pedig ugyanazon minőségében áthelyeztetvén az ország határszélén fekvő tölgyesi vámhoz, itt találták őt a szabadságharc dicső napjai.

Bár plébániájának helyrajzi fekvésénél fogva, s az akkori gyarló közlekedési viszonyok miatt, csaknem elzárva volt az országtól, mégis csakhamar hírét vette a megindult mozgalomnak. A havasok rengetegén is áthatott a nemzeti szabadság kelő napjának sugara, s e sugár melege lángra gyúlasztá a hazafias érzésű fiatal székely papnak minden jó és nemesért lelkesülni tudó szívét. Midőn aztán hírét vette, hogy a nemzetnek ősi jogainak védelmére fegyvert kellett fogni, bár ő maga el nem hagyhatá a nyáját, melynek pásztorául rendeltetett, hisz nagy vidéken egyedül ő volt katolikus lelkipásztor: de forgatta azt a kardot, mely keze ügyében volt, mert bár oláhfalvak közé volt ékelve kisded plébániája, mégis a társas-körökben úgy, mint a szószéken, gyakran megtalálta az alkalmat arra, hogy híveiben a haza iránti szeretet lángját – hazafias szónoklatai által – élessze s ébren tartsa.

Ugyanazon községben lakott Simomel, csaknem egykorú oláh pap is, ki érezve Simonnak szellemi fölényét, nagy tisztelőjeként viselte magát, sőt baráti szívéhez is furakodni törekedett. A barátság és tisztelet színlelésében annyira ment, hogy nemcsak gyakran meglátgatta őt, hanem sokszor egyházi beszédeinek is hallgatója volt, s ilyen alkalmakkor – úgy látszik – jegyzeteket csinált „tisztelt barátja” hazafias nyilatkozatairól, mert alig hogy leáldozott a magyar szabadság napja; – alig hanyatlott alá a sok dicsőséget látott honvéd zászló, nem késett a „hű barát” űSimon ŰEndrét, mint forradalmárt, mint lázítót feljelenteni.

E feljelentés nyomán Simont azonnal elfogták, fegyveres kísérettel előbb a csík-szeredai hadbírósőághoz, s onnan a nagyszebeni törvényszékhez hurcolták, hol – bár csak egy tanú volt ellene, t. i. a „hű barát” és „szerető paptárs” . – de, mert ő maga sem tagadta, s tagadni nem is akarta azt, hogy hazáját szereti, s a magyar pap kötelességét híven teljesítette: sáncfogságra ítéltetett és a károly-fehérvári kazamatákban, több székely honfitársával együtt, elzáratott.

Szomorú és súlyos fogságából 1851. év végén szabadulván, előbb maros-vásárhelyi káplánnak, majd 1852-ben borondi lelkésznek neveztetett ki. De ezen javadalmat sem soká bírhatá, mert már 1853-ban, a szomszéd Maros-Vásárhelyen a Török–Gálfi-féle összeesküvés felfedeztetvén, a katonai törvényszék parancsából Simon Endrének is – mint már kompromittált papnak – állomását el kellett hagynia s két évig szülőinek ősi hajlékában kellett megvonulnia, míg 1855-ben Erdély püspöke, Haynald Lajos berendelte őt az udvari irodába. Azután alsó-járai, majd sinfalvi és 1860-ban kerellő-szent-páli plébánosnak neveztetett ki; 1868-ban pedig Küküllő kerületi esperes lett. – 1885-ben Székely-Udvarhelyt, hová nyugalomba vonult, meghalt. A jó öreg bizalmas emberei előtt gyakran, sőt örömmel beszélte el szenvedéseit, nem mintha dicsekedni akart volna azokkal, hanem mint maga mondá:

- Jól esik, hogyha nem küzdhettem, legalább szenvedhettem hazámért.

Ilyen az a hazafiatlannak bélyegzett katolikus pap.