Pap Endre: Géza

Vezéri karddal Géza jön,
Boszúlni sérveit,
Kit honból elvert Salamon,
Hoz hősek ezreit.

S ott, hol fenyő növekedik
És bérci sas tenyész,
Táborba száll a nagy sereg,
Érette halni kész.

Színes zászlóknak szárnyain
Az őszi szél süvőlt,
Sátorban a fáradt vezér
Pihenni szirtre dőlt.

És álmodott csatáiról
Esendő dolgokat.
Hazafiaknak vérében
Tört címert s pajzsokat.

És szenvedett az ősi hon,
Rom ülte tájait,
Elölték a boszús hadak
Leghűbb magyarjait.

És csonthalmokra helyezék
Királyi zsámolyát,
Az omló vér hullámából
Halásztak koronát…

És itt a lelke elszorult,
Riadva ébredett,
S az ércmez, melybe öltözött,
Rengő szívet fedett.

A bérc alatt völgy terjed el,
Kicsiny had zajlik ott,
Mely a király intésére
Védő fegyvert fogott.

De a csatát nem várja már
A megtört Salamon,
Királyi dísz nélkül szalad
Rejtélyes utakon.

Kebelében vádolja őt
A vétkes öntudat,
És e vád olyan égető,
Miként a kárhozat.

Mert hűvei. bár híresek,
Harcban elhullanak,
Ha a tetői bajnokok
Mind síkra szállanak.

Ki tartja fel a bércfokon
A hősek ezreit?
Ott Géza szól; a völgybe néz,
S gond nyűgzi lépteit.

Szívében egyszer megmozdul
Még a vett sérelem;
S az érzet, mellyel küszködik:
Égő honszerelem…

Majd a belső harc elszűnik
A hű szív feldobog;
S arcán egy tündöklő sugár
Magas fényben lobog.

„Csatám sorsát kiálmodám,
Kardom nem vérezem;
Király bátyám bűne miatt
Nem halhat nemzetem;

S midőn oly égőn szeretem
Apáim szent honát,
El nem viselhetné fejem
A véres koronát!”

Szólt… és elszórta fegyverét;
Önkeblét győzte meg;
És ment, mint béke angyala,
Követte a sereg.

Oltár előtt találta fel
Bánkódva Salamont:
„Bírd békén – mond – a koronát
Csak boldogítsd a hont.”

S, míg a lovagrend és a nép
Bámulják, tisztelik,
E föld a szép öngyőzelem
Hírével betelik.