Fáy Ferenc: Vándorbot

A vándorbotnak szörnyű súlya van.
Rügyet nem hajt, csak múlt mélyén kutat,
Az egyik vége: fáradt izzadás,
a másik: szürke porban váj utat

. Lángnak még karcsú, támasznak kevés.
És hordod mégis véges száz úton,
S ha kérdenék, hogy mért maradt veled,
azt mondanád, hogy én azt nem tudom.

De jó ha van, de jó ha foghatod,
Beszélhetsz hozzá, enyhet, nyugtot ad,
A végtelen sok szenvedés között erőt ad,
békés, nagy harmóniát.

Hordom ma én is sorsom útjain,
arcomra szürkül száz vidék sara . . .
Lángoknak karcsú, támasznak kevés,
Azért talán még elvezet haza.