Fekete István: Mindenszentek

Egy barátom egyszer kiment Indiába s az első ember, akivel Bombayben összeütközött, magyar volt, sőt adósa… Az adós annyira örült a meglepetésnek, hogy még szólni sem tudott és még tartozását kifizetni is elfelejtette. Ha pesig ilyen kellemetlen találkozás háromszázötven millió ember között előfordul, mennyivel könnyebben megesik a szomszédos kis városban, annak is egy házában, amelynek kapuján Bodó Dénes iparkodik be és Borsos Lajos ki.
- Szervusz Lajos – vidámkodik Dénes –, hát te mit keresel itt?
- Csak úgy bejöttem – mondja Lajos és zúzmarás szemöldökén látszik, hogy Dénest a pokolba kívánja, annak is a legmélyebb fenekére – beküldtek ezzel a kis fával, de nem itt lakik az illető…
- Ehe – mondja Dénes és nézi Lajos hóna alatt a kis karácsonyfát, mert karácsony előtt jár éppen az idő. – Persze, persze… – bólogat Dénes. – De majd megkeresed – és keményen bemegy a házba, mert ha valaki karácsonyfát lop – ugye legalább ne nézzen úgy az emberre, mint a vasvilla. Még ő! Ámbár nem olyan nagy dolog ez a kis karácsonyfa, hiszen más is úgy kapja, ámbár nem eladásra, mert van aki lop és v an aki lopós…
Eddig rendben is lenne a dolog, hiszen mindenki tudja, hogy Borsosék a legszegényebb emberek a faluban, de az már nincs rendben, hogy akkor tűnt el kis testvéreim egyik fenyőfája is a temetőből.
A dupla sír négy sarkán kis fenyő őrizte az ártatlanok álmát, azaz, hogy most már csak három…
- Borsos Lajos volt – jelentette a sírásó – Bodó Dénes megismerte. Karácsonykor házalt vele Dombóváron. Agyon kőne az ilyen embert lűni.
Az apám azonban nem volt ilyen vérszomjas és csak legyintett. – Sok a gyerek és közel a temető, ámbár elmehetett volna az erdőig is…
Lajos ettől kezdve nem köszönt az apámnak, mert hátha nem fogadja köszöntését, s ez sértette volna Lajos önérzetét.
Jó, jó, megy is ez egy darabig, hiszen nem muszáj az embernek találkozni, de van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe virággal és fénnyel, ami elmúlik és békével és szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe, távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös, álomrakészülő ragyogása. A sírok könnyes, nyers földjét jószagú fűmaggal ültette be a nyár és a fejfák keménysége is hozzábarnault az avarhoz, amely úgy susog a járókelők lépte nyomán, mint régi keményített szoknyák, melyeket elmúlt asszonyok suhogtattak valamikor az élet lakodalmán.
Egyszóval eljött Mindenszentek napja, amikor mi, gyerekek már reggel óta ott zsibongtunk a temetőben, mint búcsúkor a bábussátrak között, csak talán kisebb hangon, de hasonló élvezettel. Azaz – itt álljunk meg egy szóra –, zsibongtak mások s nem én, miután apám reggel azt mondta, hogy a temetőbe pedig délután együtt megyünk.
Ennek előzménye az a tavalyi két doboz karácsonyfagyertya volt, amelyet szüleim tudta nélkül könyvre vásároltam Puska bácsi vegyeskereskedésében s amelyekkel, szüleim távozása után felséges kivilágítást rendeztem kis testvéreim sírján. A dolog persze kiderült – mert minden kiderül ezen a világon – s most itt a bűnhődés, ami szintén nem marad el az ilyen görbe utak után.
Az ilyen szülőkkel egybekötött kirándulást pedig nem szerettem. A felügyelet jármát éreztem a nyakamon, s a „jó fiú” minden szomorú kelléke lebegett felettem. Nem rúghattam meg a kerítést, hogy a kutyákat támadásra ingereljem, nem vehettem elő a csúzlit az orrom előtt tollászkodó verebek láttán, nem kapaszkodhattam fel idegen kocsik saroglyájába, csak ballagtam bánatosan. A vak is láthatta, hogy a temetőbe megyünk, ahol Borsos Lajos jóvoltából már csak három fenyőnk van… Most jobban éreztem a sérelmet, ami kis testvéreimen esett és el is határoztam, hogy Borsosék ablakát pedig be fogom csúzlizni.
Ez az elhatározás kicsit megkönnyítette a rabságérzését és a temetőben már vidáman lépkedtem, amit nem is vettek rossznéven sem a halottak, sem az élők. Az élők ugyanis nem tudták gondolataimat, a halottak pedig tudták, hgoy a nemes bosszúból úgy sem lesz semmi.
A sírnál vidáman keresztet vetettem, amit soha sem mulasztottam el, ámbár sohse tartottam vallásos ténykedésnek, hanem egyszerű köszönésnek, mintha azt mondtam volna: – Szervusztok Gyerekek, kijöttem volna már délelőtt, de tudjátok, a tavalyi gyertyák…
Mire ők mosolyogtak – ezt a szívemben éreztem – és suttogtak valamit a fenyők nyelvén, mire felkaptam a fejem és gondolataim habozva megálltak.
A sír négy sarkában négy fenyő állt.
Négy érintetlen, egyforma fenyő.
Apámra néztem, aki anyámra nézett és mivel az ő szemük könnyben úszott, hát elhomályosult egyszerre az én szemem is. A Jóság és a Csoda négy élő fája lett ez a négy kis fenyő egyszerre s akkor egyszerre megtudtam, hogy a halottak hangtalan, puha ereje sokkal nagyobb az élők múló akaratánál.
De szólni nem szóltunk. Meggyújtottuk a gyertyákat s anyám tett-vett a sírokon, úgy, mint amikor odahaza lefekvés után a mi ágyainkat igazgatta.
A gyertyák aztán leégtek és este lett.
Hazafelé Borsosék háza előtt apám mondta:
Beléphetek ehhez a Lajoshoz…
Az ablak mögött már égett a lámpa, ámbár a lámpát látni nem lehetett és én tudtam, hogy ezt az ablakot én már nem csúzlizhatom be soha, mert akkor kihunyna minden fény és igazán meghalnának a halottak és a karácsonyi gyertyák fénye soha nem lobbanna fel többet a mulandóság mindenszentenki temetőjében.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf