Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor (5. rész)

VI

Valaki beszélgetés közben figyelmeztet, hogy Petőfi költeménye, a Szeptember végén, már nyolcvanesztendős.
Az észrevétel különösen hat rám. Gondolkozom, eltűnődöm. Vajon van-e verseknek koruk? Azok is változnak, mint a halandók, akik fölcseperednek, megvállasodnak, aztán botot véve kezükbe görnyeteg csoszognak előre új napok felé? Egyáltalán a költemények a téren, időben helyezkednek el?
Ez a párhuzam nem teljesen pontos. Mindenesetre azt tapasztaljuk, hogy a versek között is hatalmasan pusztít a csecsemőhalandóság. Némelyik alighogy világra jön, meghal, egy könyv koporsójába zárva könyvtárak polcára kerül, s ott hiába várja föltámadását. Viszont más versek – nem tudni, miért és hogyan – azonnal visszhangot keltenek a kortársakban, szavaik jelképpé válnak, apák átadják fiaiknak, azok unokáiknak, minden nemzedék megtölti, fölfrissíti új lelki tartalmával, betűik lüktetnek, lélegzenek, szervesen fejlődnek, ők maguk pedig, amint múlnak az esztendők, a szó szoros értelmében növekednek, szépülnek, mélyülnek, olyan élettani törvény szerint, melynek nincs határa.
Most már izgat a kérdés, milyen módon született ez a titokzatos vers. Kedvem kerekedik, hogy legalább létrejöttének külső körülményeit búvároljam, s más híján legalább kiállítsam születési bizonyítványát, lehetőleg pontos dátumokkal. Föllapozom az irodalomtörténetet. Petőfi Sándor 1847. szeptember 8-án esküdött össze Szendrey Júliával az erdődi várkápolnában. Utána gróf Teleki Sándor koltói kastélyába vitte feleségét, itt egy vadszőlővel befuttatott „alkóvos”, emeleti szobában lakott vele, ahonnan látta a grófi park nyárfáit, az erdélyi és máramarosi Kárpátok bérceit, Nagybányát. Ezt a vidéket annyira szerette, hogy naplójában olvassuk – ő, az alföld gyermeke, itt kívánt volna halála után nyugodni. Az ablaknál levő íróasztalánál gyakran nézegette a tájat. Ekkori jegyzeteiben Júlia is ír a hegyekről, nyilván férje hatása alatt: „Fejeiken a fehér hókoszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.” Hat hétig tartottak a mézeshetek, bizonyára tele örömmel és fullánkkal. Petőfi nyugtalannak, zaklatottnak látszik, nemcsak ipa haragja, hanem felesége kétes, kissé irodalmias kacérsága vagy talán önismeretre mutató vallomása miatt, aki „nem mer bízni magában”, hogy az iránta való szerelmet „érezni fogja később is”. Ez kétségtelenül éppannyira hozzájárult verse keletkezéséhez, mint az őszi panoráma. Hogy milyen napon s hogyan írta, az vitás. Amint az adatokból kiderül, valószínűleg szeptember 27-e előtt. Egyszerre hallotta ezeket az igéket. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Huszonnégy éves volt. Alig két évre rá meghalt.
Mindössze ennyit tudunk. A többi rejtély, mint a költemény varázsa. Tudósaink bottal ütik a nyomait Lenaunál és Byronnál, de csak halvány, külső egyezéseket lelnek. Mily semmitmondó is maga a tárgy, az értelmi tartalom akkor, mikor ilyen igék érnek hozzánk, melyek a nyelv őstelevényéből lelkeztek: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Ki fordítja le ezt valaha más nyelvre, ki érezteti meg idegenekkel, hogy lebegő ütemeivel a vér rohanását, minden dolog tünékeny voltát érzékelteti, valami fájdalmas muzsika rohan, egy túlvilági áram, s ez a szép, csak ez a szép. Puszta véletlen, hogy a benne foglalt jóslat beteljesedett. Ha Petőfi ma élne, akkor is ily értékes volna minden sora. A csoda másban van. Abban, hogy sikerült neki megállítani az időt.
Tűnnek-tünedeznek az évek. Sok új szeptember jön még majd, ez a költemény azonban kívül áll az időn. Minden szeptember végén eszükbe fog jutni a következő nemzedékeknek is. Ebben a háromszakos versben, melyben egyetlenegyszer sem fordul elő ez a szó: Ősz, az ősz van bezárva, csöndjével, sárgaságával, lázasan piruló vadszőlőleveleivel, még zöldellő nyárfáival, már hóborította hegyormaival, egy régi ősz s egy régi ifjúság, örökkévalóan, mint egy ékszertartóban.

Új Idők, 1928. szeptember 23.