Várregék és mesés várromok XI. Érsekújvár

CreArticle: Az érsekújvári vár történeteFiatal város a Nyitra partján: 1543-ban, a török betörések hírére kezdte építtetni Várday Pál esztergomi érsek a folyó mocsarai között birtokai védelmére. Innen a város neve. Építését Oláh Miklós érsek fejeztette be sürgősen, ezért a várat egy ideig Oláhújvárnak is nevezték. Később Pázmány Péter – a már akkor Nagyszombatban tartózkodó esztergomi érsek – szintén nagy figyelmet fordított Érsekújvár megerősítésére, álladó karbantartására. Végvár lett. A várat végső, korszerű formájára császári-királyi, olasz származású s a várépítéshez jelesül értő hadimérnökök építették ki. A vár alakja erős bástyákkal ellátott hatágú csillag volt, a belső utcarendszer négyzetes hálózatú. Ez az utcarendszer évszázadokig fennmaradt, most van eltűnőben. Érsekújvárt hétszer ostromolta a török, mert erre vezetett az út Pozsony, Bécs, Nyitra felé. Ostromolták a királyi kézen levő várat az erdélyi fejedelmek is, Bocskai István és Bethlen Gábor hadai. 1663-ban Forgách Ádám várkapitány védte a várat a törökkel szemben, a török mégis elfoglalta, s Újvárban is maradt 1683-ig. A visszafoglalás napja európai jelentőségű öröm volt, a jeles napot sokáig ünnepnapnak tartották. A császári-királyi kézen levő várat 1704-ben a felkelő, a Habsburg-uralom ellen harcoló kurucok foglalták el. (A császáriakat labancoknak hívták.) 1706-ban II. Rákóczi Ferenc, a felkelők vezére Érsekújvárról bocsátotta ki ellenállásra felszólító kiáltványát. A nagy kiterjedésű érsekújvári erődítményt a kuruc háborúk végeztével 1724–25-ben a bécsi haditanács lebontatta. Érsekújvár várjellege ezzel megszűnt. A megmaradt egyedüli bástyájára 1779-ben barokk stílusú Kálváriát építettek, az erődítmény egyik vörösmárvány kapuzatát pedig kolostorkapunak Komáromba vitték. Érsekújvár utolsó kapuja jelenleg a komáromi református templom udvarán látható.

A keresztények időszámítása szerint való 1663-ik esztendőben, ami az igazhitű mohamedánok számításában a próféta futása utáni 1106-ik évet jelenti, egy sokat tanult, eszes, szemfüles, bátor, s amellett kellemes hangú török férfiú poroszkált fekete lován Párkány felől Érsekújvár iránt. Három szolgája kísérte, mert egy jobbfajta úrnak legalább ennyi szolgája illett, hogy legyen. Ez a jeles úr a fényesarcú török szultán, azaz a padisah hatalmas birodalmának minden zegét-zugát, tengerét, szigetét bekalandozta már, s most éppen Üngürisztán, azaz magyarország következett a megtekintésben.
A pasák és bégek mindenütt nagy tisztelettel fogadták, hiszen magától a sztambuli nagyvezértől, Ahmedtől volt ajánlólevele, úti fermánja. Ahmed nagyvezér a fekete lovon mendegélő török úr édes nagybátyja volt, ennélfogva tekintélyes ember volt az unokaöcs is. Folyton utazott, figyelő tekintetét a legkisebb esemény sem kerülte el; beszélt egyszer ő még magával a padisah legnagyobb ellenfelével, a csáktornyai főkapitánnyal, Zrínyi Miklóssal is!
Evlija Cselebinek, azaz Evlija nagyságos úrnak hívták ezt a jeles utazót. Amerre megfordult, mindent feljegyzett híven, majd vastag könyvekben írta meg. Előkelő rangja ellenére sem tekintette azonban sértésnek, ha a tiszteletreméltó pasák, a várakban parancsnokló bégek egy-egy aranypénzzel vagy ezüstplaszterrel bélelt selyemzacskót csúsztattak kezébe azért, hogy majd csak csupa jót, hízelgőt írjon és mondjon róluk a padisah sztambuli udvarában, ha oda visszatér. Mindezeken felül Allah nemcsak fürge ésszel és írástudással áldotta meg az ő hívét, Evlija Cselebit, hanem torkát is ezüsttel bélelte. Ez azt jelentette, hogy érces, gyönyörűen zengő hangon tudta dicsérni Allahot és az ő prófétáját, Mohamedet az ő templomaikban. Maga a nagy kegyelmű szultán is gyönyörködöt már ebben a hangban, amikor Evlija fiatal korában a legfőbb sztambuli mecsetben a Korán szúráiból énekelt.
De ne mi beszéljünk helyette, szóljon ő mag; cifrábban ért hozzá. Íme:
„Köprülü Ahmed nagyvezír az ő dicső seregével eljött Sztamulból, hogy az egész Üngürisztánt, a magyarok országát, meghódolásra késztesse. Esztergomnál átkelt a Dunán, bevette Párkányt, azt az egérlyukat, majd hirtelen Úrvár alatt termett. Ez az Újvár akkor már több mint száz éve megépült, valami gyaur pap, egy érsek emeltette az ő hitetlen, ellenünk. A Nyitra meg a Zsitva közé állíttatta ezt a hatszögű várat, és ez a vár folyton útjában állott a mi fényes seregeinknek. Nagy szüksége lett éppen ezért erre a várra a dicső oszmánságnak, sokat búsítottak bennünket az újvári huszárok. Mohamed próféta lelke arra ösztönözte a mi igaz hitünk harcosait, hogy kerüljék meg a Nyitra vizét, s aztán Nyitra és Léva várán keresztül foglaljuk el a bánya-városokat.
Allah megsegítette az ő vitézeit, úgy körülfogtuk Újvárt, hogy rögtön leereszthették a Nyitra vizét. A benn ülők a várban kutyaként szűköltek. Nekem pedig az arkangyal megjelent álmomban, s megjósolta, én fogom énekelni Újvár piacán a győzők énekét, a diadalmas ezánt.
Újvárban Forgách Ádám volt a magyarok kapitánya. Ez a Forgách Ádám olyan fővitéz volt, mint általában minden magyar várkapitány: szerette a mozgást, a csatákat, de az otthon való rostokolást nem. Ezek a magyarok örökké csatamezőre kívánkoznak, olyanok, mint a nyugtalan, szép leányok, akik folyton táncolni vágynak. Forgách Ádám is, nosza, elibünk táncolt csapatával egészen Párkányig. Aztán csaknem ott veszett minden emberével, alig bírt visszanyargalmi az újvári kapuk mögé.
A nagyvezír-pasa meg volt elégedve, most már tudta, hogy Újvár az ölébe hullott.
Meleg nyári idő járta, ilyenkor szeretnek háborúskodni a mi dicső harcosaink a gyaurok ellen. Sajnos, megeredt a negyvennapos eső, feláztatta ezt az egész üngür országot, posvánnyá váltak az utak, Allah csak negyven nap múlva szárította fel őket, s csak ekkor lehetett ágyúkat vontatni a mezőkön, bivalyokkal, ökrökkel. Sietnünk kellett Újvár ostromával, s méltóságos pasa szeretett volna még idejekorán Bécs alá eljutni. Végre nyár utóján hozzáfogtunk Újvár ostromához. Ez is negyven napig tartott. Ősz elején bevettük a várat anélkül, hogy Montecuccoli generális felmentő sereget küldött volna Forgách Ádám megvédésére. A bécsiek erre a hírre úgy megijedtek, hogy a nép elszaladt Bécsből, a tatárjaink ott szaladgáltak, nyargalásztak Bécs meg Pozsony alatt.
De nem Forgách Ádám, sem az újvári huszárok vitézségén múlott, hogy a vár a kezünkbe került, hanem szerencsénkre Újvárott is akadt ezrivel német, vallon, spanyol katona, csupa zsoldos, akik vonítottak tőlünk való félelmükben. Arra kényszerítették Forgáchot, tűzze ki a fehér lobogót. El is engedtük őket. Zeneszóval vonultak ki.
Mi aztán nagy diadallal, síppal, dobban, lófarkas zászlókkal vonultunk be Újvárba. A pasa janicsárjai élén lovagolt, derviseink örömtáncot jártak. A nagyvezír-pasa maga elé hívott:
- Evlija efendim, tiszteletreméltó hodzsa és hadzsi! Arra kértél, fáradozásod jutalmául te énekelhesd el ebben a gyaur fészekben a győzelmi ezánt. Megparancsolom hát neked, hogy holnap, amikor már kidobáltuk ezeknek a hitetlen keresztényeknek a templomából az ő sötét szentjeik képeit és szobrait, és a falakra mázolt mindenféle történeteiket mésszel megsemmisítettük, és ezzel a dicső Allah szent dzsámijává változtattuk: te mondd a paradicsomba felszállt mohamedán vértanúkért, a mi hős vitézeinkért a győzelmi imát. És hogy ezt nagy kedvvel cselekedd, ím, téged teszlek meg ennek a patkányfészeknek, híres oszmán várrá vált Újvárnak főpapjává. Te vagy itt a főimám.
Leborultam a nagy kegyelmű, méltóságos pasa lábához, csókkal illettem papucsa hegyét, kaftánja szegélyét, ő vállon csókolt, s új, díszes kaftánt adatott rám. És én akkor nagyon boldognak éreztem magam. Felmásztam a toronyba, és a torony erkélyéről megpillantva a Nyitra, a Zsitva, a Vág s a messzi Duna síkján, ezen az Allah által áldott földön, torkomban megzendítettem hangom ezüstjét, és gyönyörűen énekeltem:
- Illahu la illáh, Allah akbar! A megsemmisülés kapuját tártad szét a hitetlenek előtt, az enyészet porát arcukba hintetted. A mi hőseink, a rúmi hősök, fénylő kardjaikkal hulló csillagként küldték a hitetlen gyaurokat a sötétség országába, az enyészet gyehennájába. Hála neked, dicső Allah, hála neked, Mohamed próféta, dicsőség sasmadara, hála néktek mindezért! Ágyúitok és puskáitok fekete füstjével a keresztények rút szeme előtt elsötétítetted a világot, mert a világ csak nekünk s nektek fényeskedik. Allah akbar! Illahu illáh!
A nagyvezír igen meg volt elégedve, s három napi szabad zsákmányolást engedélyezett, de a tatárokat kitiltotta a városból, mert azok kegyetlenkedését maga a pasa is sokallta. Közben megérkezett az őszi eső, a pasa nem haladt tovább Bécsnek, hanem benn maradt Újvárban. Mi követeket küldtünk Montecuccoli generális táborába Galántára, s követeltük magunknak Lévát és Nyitrát, a hitetlenek azonban csak Hollókőt és Gyarmatot adták.
A hit dicső elesettjeinek sírját, a vértanúk nyugvóhelyét illatos füstölőkkel keringtük körül, s énekeltünk fölöttük magasztaló éneket. De ők már a Próféta lábánál ültek a hetedik mennyországban, s valamennyiüknek a leölt katonák szolgáltak. Egy hét múlva a méltóságos pasa engem kegyelemben elbocsátott, gazdagon ajándékozott meg, új szolgákat, új lovakat és két keresztény rabot adott, valamint aranyos kaftánt, két zacskó aranyat, selyemturbánt, ékkövekkel kirakott handzsárt. Énekeltem a pasa ebédje alatt is. Végül is ezzel engedett el:
- Hangod fénye, érce változatlan, ezüstje ragyog, Evlijám. Te Újvárott mindig a főimám maradsz. Valahányszor visszatérsz, Újvár főmecsetje a tiéd. Ezért fizetést is fogsz kapni, csak jöjj el érte. Utánad nem küldhetem soha, mert ellopják. Indulj utadra, Allah áldja lábad porát.
Kezét csókoltam a pasának, s boldogan lovagoltam el. A két rabot azonban elbocsátottam.”
Íme, így írta meg Érsekújvár bevételét s enmaga dicsőségét a tudós Evlija Cselebi. És képzeljétek, jámbor és igazlelkű olvasóim, mily csoda következett be később! Újvár ostromának éppen kétszáz éve múlt el, amikor a tudós Evlija, a nagy utazó könyvét Drinápoly városának legporosabb polcán megtalálták, s ezt hallván, egy magyar tudós, Üngürisztán kései szülötte odasietett, átolvasta a könyvet, s a mi nyelvünkre tüstént le is fordította.
Íme, olvassátok ti is, elmétek fényesedjék, bölcsességtek aranya ragyogjon!

Még javában ült a török Újvárban – huszonhárom évig ki sem mozdult belőle –, amikor egy derűs nyári napon, hajnalnak hajnalán egy bocskoros, széles kalapú parasztlegény sétált be a vásárra érkezőkkel Újvár nagykapuján. Vásárra jöttek a népek mindenfelől. Közéjük keveredett észrevétlenül a bámészkodó legény.
Amikor a hajnali nap fénye áttörte az eget, a legmagasabb minaret erkélyére felkapaszkodott az imakiáltó, a müezzin. Megállott az erkély kőpadlóján, szétnézett a nyüzsgő tömegen, kettétárta karját, felpillantott az égre, s a napi öt dicsőítő énekből az elsőt, a hajnalit énekelte el messzire hallható, éles hangon:
- Allah nagy és kegyelmes! Csak egy isten van, Allah, és Mohamed az ő prófétája.
A müezzin torkában nem rejlett olyan olvadt arany, édes méz, mint nemrégen az Evlija Cselebiében, öregecske is volt már, de az újvári törökök számára ez az imahang is megjárta. Az erkélynek mind a négy oldalán, a négy világtáj felé fordulva énekelte ezt, aztán leballagott a vásári tömeg közé.
Ma szokatlan zajos volt a vásár. A piacon ezernyi volt a nép. Papucsosok, vargák, kaftánárusok, kötélverők, gombkötők, késesek, edénycsinálók, fazekasok, rézmívesek, patkolók, mézestészta-kereskedők, sörbettel kínálkozók ültek sátruk előtt, vagy telepedtek szőnyegre sátruk mélyén, s harsányan, egymást túlordítva kínálták áruikat. Keresztények, törökök, görögök, arabok keveredtek össze. Egy-egy rendtartó csausz végigvágott botjával a fegyelmezetleneken. A mohamedán nők fátylat húztak arcuk elé. És érkeztek a szomszéd falvakból parasztok tojással, csirkével, kölessel, babbal, vászonnal. Volt, aki kecskét árult, egy udvari ember, egy naszvadi pedig sánta szamarat.
Annak a bocskoros legénynek mindössze egy somfa bot volt a fegyvere, málhája. Nézelődött egyelőre csupán. Zömök, erős fiatalnak látszott, hegyes kis bajuszt viselt. Ide-oda sétált a piacon és a szűk utcák közében, eljutott a várfalak mellett a Nyitra hídjáig. Ha a piacra felügyelő csauszok nyomon kísérték volna, feltűnt volna nekik, mily gondosan veszi szemügyre a Nyitra fahídját, a folyó szélességét, a gázlókat, a kapuk őrtállóit, a nap fényében csillogó víztócsákat, az ágyúkat és a dervisek kolostorát. Látszólag közönyösen, figyelmetlenül téblábolt, majd megint a piac legközepére irányozta lépteit, ólompitykére alkudott, bekapott egy tejfölös cipót. Elnézegette az írástudó agát, aki a falnak támaszkodva guggon ült, és tudatlanok számára írt vagy olvasott levelet. Szertepötyögött körülötte a tinta.
Így lett tíz óra.
A müezzin most kapaszkodott föl a toronyba. A templomból alakított mecset oldalán napóra mutatta az időt. Régi-régi napóra volt, mindössze az változott rajta, hogy a római számok helyén most arab számok piroslottak.
A somfa botos legény nesztelenül lépdelt föl a müezzin után, csaknem a nyomában járt. És amikor pontosan tíz órakor a müezzin széttárta karját, hogy figyelmeztesse az igazhívőket az imára, és az igazhívők maguk elé terítették imaszőnyegeiket, hogy arccal Mekka felé leboruljanak Allah nagysága előtt, és így a pillantások a föld felé, nem pedig a torony csúcsa felé fordultak, a parasztlegény váratlanul megjelent az erkélyajtóban, villámgyorsan átnyalábolta a müezzint, és már dobta is le a földre a tömeg közé. A pillanat törtrészének ideje erre éppen elegendő volt. Villámgyorsan történt mindez.
A müezzin tompa puffanással terült el a földön, a körülötte álló, térdeplő, fekvő emberek ijedten ugrottak föl, az asszonynép sikított, de a müezzinnek vége volt. Nem kelt fel többé.
A csauszok hadnagya végre észbe kapott. Látta a jelentet, meglóbálta botját, s üvöltött:
- Utána!
És rohant a legény után. De az úgy eltűnt, mint Mohamed szakálláról a hajnali harmat, ha napocska pörzsöli.
Gyíkként osont, furakodott ki a meglepett tömegből, s míg a nép az elterült müezzint bámulta, a parasztlegényt már röpítette is tova a kapu előtt legelésző lova.
Egyenest Vágsellyére, a császári táborba.
Ott bekopogtatott az egyik vályogházba – Fekete János kapitánynak vala ott szállása –, s mikor belépésre engedélyt kapott, sebesen benyitott.
- Sikerült, kapitány uram! Mindent kikémleltem, mindent megfigyeltem. Tudom, mennyi a várban a török, kézmíves és katona, tudom, merre van kaszárnyájuk, s hány az ágyújuk. Hajnaltól tízig mindent megtudtam. Visszavívhatjuk Újvárt. A Nyitra mosti hídja rossz, nem tart meg már tíz huszárt, két szekeret sem. De ha a Zsitva felőli gázlóra éjnek idején előre ácsolt hidat tolunk rá, alkalmatos helyen kötünk ki, támadunk, újra miénk lészen Újvár.
- Tetszik nekünk a terv – helyeselt Fekete János –, úgy látszik, hogy kigyelmed, hadnagy, a sellyei barátok iskoláját járta! És tízre végezett is kend?
- Még akadt néminemű dolgom, kapitány uram, azt is elvégeztem!
- Mi v olt az a dolog?
- Ledobtam a müezzint az ő szent tornyából! – mosolygott bajsza alatt a hadnagy –, nem ért utol senki.
- Csak a gyehenna tüzének lángja – mosolygott vissza a kapitány –, főhadnagy lesz kendből, Bottyán János hadnagy!
Mert bizony ez az újvári kaland magával Bottyán Jánossal esett meg, s amint kitalálta a várostromi fortélyt, nemsokára rá is tolt egy hidat az ostromló sereg a Nyitra partjára éjnek titkos órájában, s megrohamozván a falakat, visszavette Újvárt. Ekkor már Budát is erősen szorongatták a gyaur csapatok, esztendőre rá azt is bevették.
Bottyán Jánosból idővel ezredes lett, a nagyságos Rákóczi Ferenc fejedelemnek pedig ő volt később a legvitézebb brigadéros-generálisa. Csakhogy ekkor már Vak Bottyán apó volt a neve, merthogy fél szemét közben elvesztette egy csatában. Aztán mégegyszer meg kellett ostromolnia Bottyán Jánosnak Érsekújvárt, de akkor már a labancoktól vette el a kurucok számára.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf