Beke Ödön: Szakállas farkas
Tompa ismert költeményében egy zordtermészetű pásztorról van szó, aki Isten nevét sohasem ejti ki, a keresztet messzire elkerüli, éjtszaka pedig gyakran kimegy a hegyek közé. Egyszer felesége későn hozza ki a mezőre ebédjét, s mikor már megunja a várást, eléje megy szakállas farkas képében, megrohanja, kötényét megtépdesi, megkergeti, aztán eltűnik. Az asszony remegve viszi tovább férjének az ebédet, aki étkezés után lefekszik aludni, fejét felesége ölébe hajtva. Az asszony most meglátja férje fogai közt eltépett köténye szálát, s így fölismeri benne a szakállas farkast. De nem ijed meg, hanem saját késével vágja el az alvó ember nyakát. Attól fogva nem látták a faluban a szakállas farkast, mert egy mély barlangban élt láncra kötözve, csak minden száz évben szabadul ki egy éjszakára.
A szakállas farkas tehát körülbelül ugyanaz, mint a csordás farkas1, küldött farkas, küldött kutya, küldött ördög2. A magyar néphitbe a farkassá változó ember alakja idegenből került, s hasonló eredetű a rokon észteknél3 és finneknél4 is. Boszorkánypörökben is szerepelnek az észt emberfarkasok (libahunt, soend), mint nálunk. Így Revalban 1615 és 1618-ban, Viru-Nigulában 1640-ben. Kirilooban 1617-ben egyszerre hat nőt égettek el boszorkányság miatt. Tulajdonképpen csak egy ellen volt vád, hogy tíz évig okozott károkat farkasalakban, de a kínpadon ez másik öt asszonyról is vallotta, hogy azok is emberfarkasok5.
Míg a küldött farkasra és társaira számos adatunk van, a szakállas farkas-ról Tompa költeményén kívül nem olvastam sehol sem. Annál becsesebb az az adat, melyet Grossinger jegyzett föl Universa Historia Physica regni Hungariae stb. című műve 1793-ban megjelent I. kötetének 411. lapján: „Senes & praeferoces Lupos Transtibiscani Szakálos-Farkas nominant ex insulso praejudicio, quasi maligni Homines in Lupos, vel canes transfigurarentur!”6 Az adat azért is értékes, mert azt is megmondja, hogy ez a hit a Tiszán-túl van elterjedve. Tompa költeménye azonban arról tanúskodik, hogy az emberfarkast Felső-Magyarországon is szakállas farkasnak nevezték, a küldött farkas ellenben, úgy látszik, főképp a Dunántúl otthonos.7
/1/ Gönczi: Ethnographia 16:93, Róheim: Magyar néphit és népszokások 90.
/2/ Kertész: Magyar Nyelv 8:434, Szokásmondások 97, Lehr, Szigetvári, Csefkó Magyar Nyelv 9:76, 288, 10:320, Ethnographia 37:36.
/3/ Eisen: Estnische Mythologie, 1925, 31. l.
/4/ Krohn: Suomalaisten runojen uskonto 164.
/5/ Eisen i. m. 35.
/6/ „A vén és nagyon vad farkasokat a tiszántúliak Szakállas-Farkas-nak nevezik annál a dőre hitnél fogva, hogy a gonosz emberek farkasokká vagy kutyákká változnak át.”
/7/ Fábián József-nek 1803-ban Veszprémben megjelent „Természeti tudomány a köznépnek” c. műve, mely „a babonaságnak orvoslására és a köznép közzül való kiirtására” készült, szintén említi a szakállas farkast, s a következőket mondja róla: „Néhol a magyarok között igen sokat emlegetik a szakállas farkasokat. Azt mondják, hogy ezek bejárnak a faluba, ott az embereket megtámadják, megsebesítik, sőt meg is ölik.” (245. l.)
ETHNOGRAPHIA - NÉPÉLET A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata XLIII. évf. 1932. 3-4. száma
