Fekete István: Karácsony éjjel

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.
Az ablak arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.
Ekkor megpendült egy húr, a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a fáradt madár.
Zimányi felemelte a fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte hogy nézi. Töltött magának.
- Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.
Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe.
- Hajajaj!
- Mért sóhajtozol, Tallér?
- Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden.
- Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!
- Ma?
- Ma. Csak úgy magunknak.
A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment.
A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgélne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszál szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden…
Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no.
Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette s az ajtóra nézett.
- Jár kint valaki?
A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.
- Jó estét.
- Jó estét – bólintott Zimányi – esik?
- Esik.
- Hová?
- Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.
Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei közül, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak…
A kocsmáros odaállt a vándorok elé.
- Mi kellene?
- Csak pihennénk, ha szabad.
Az asszony fáradtan felnézett.
- Kenyeret kérnénk. Pénzért.
Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.
- Adjon szalonnát is… karácsony van.
Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéját eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.
- Szeld?
-. Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap.
Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végig futott karján és bekukkantott zsebébe.
- Az én zsebemet ki szokta forgatni – mondta a vándor – múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem… meg hát üres is…
- Nem adja el?
- El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz…
- Egyedül vagyok… eljátszogatok vele… ez lesz az én karácsonyom…
Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek.
Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.
A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta.
A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.
Zimányi hazaindult. Zsebrerakta a diót és a mókust is.
- Ehetsz is útközben, ha akarsz.
Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett.
A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.
Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül.
Megállt, botjával a hóra ütött.
- Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs…
Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből és felszaladt az öregember vállára.
- Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.
A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafal állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.
- Mit akarsz?
- Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem… nem tudod hol találnék szállást?
- Eredj a Bükkhöz.
A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.
- Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.
- Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék.
- Majd ad más.
De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.
- Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél.
Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Az álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, hanem a szívét keresi.
Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.
A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.
Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.
- Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél…
Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.
A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyottan, árokparton meghalni.
Nézte egymást az ember és a mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend és békesség lett kint és bent.
Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.